Árnyék, ami messzire ér

Az történt ugyanis, hogy Sólymos László, a Híd elnöke egy posztban arroganciával vádolta a magyar kormányt a Színház- és Filmművészeti Egyetem bedarálása miatt, amire az MKP sietve kiadott egy közleményt, melyben elhatárolódnak Sólymos szavaitól, és önmérsékletre intik a Híd elnökét. Azóta Sólymos, Forró és Mózes már fociztak egy jót Nemesócsán, szóval valószínűleg csak pillanatnyi mosolyszünetről volt szó, mégis érdemes megvizsgálni az ügyet, mert nyugtalanító következtetéseket vonhatunk le belőle.

Mármost: akinek van szeme, az látja, hogy mi történik az SZFE-n.

A hatalom bedarál egy autonóm egyetemet, csak azért, mert megteheti. Politikai hovatartozástól függően lehetne vitatkozni arról, hogy Vidnyánszky Attila koncepciójának van-e létjogosultsága a magyar a művészeti életben, csakhogy itt nem volt vita, nem volt egyeztetés. Arrogánsan, nyers erővel próbálnak lenyomni valamit az SZFE torkán, amit sem az oktatók, sem a hallgatók nem akarnak. A Híd elnöke óvatos nyilatkozatban áll ki az intézmény mellett, amit nagyon jól tett, mert gyanúsan nagy volt a csend az üggyel kapcsolatban a szlovákiai magyar ugaron. A BÁZIS-on, a Selye János Gimnázium diákjain és néhány színművészen kívül szinte senki nem merte felemelni a hangját. A Diákhálózat és a komáromi HÖK ingerküszöbét nem érte el az esemény, holott nekik kellene először tiltakozniuk egy magyar egyetem autonómiájának sárba tiprása ellen.

Ami a politikusokat illeti: Forró Krisztiánnak joga van másképp gondolkodni erről az ügyről, mint Sólymos Lászlónak. Az MKP elnökeként mozgástere is korlátozott, érthető, hogy hallgatott ez ügyben. Nem helyes, de érthető. Az viszont már egy teljesen más kérdés, hogy mindenki másnak is meg akarja tiltani, hogy egyáltalán beszéljen a témáról. A hisztérikus reakció nem túl biztató a jövőre nézve, mert felveti a kérdést: ez lesz a közös párt politikája? És ha igen, kell nekünk egy ilyen párt?

Én aláírom, hogy a szlovákiai magyarság sokat köszönhet a jelenlegi magyar kormánynak, de ne bújjunk már bele önként a szájkosárba.

A gombaszögi piknik óta csupa mosoly együttműködés a párbeszéd szükségességéről és a másik elfogadásáról szólt, ez a koncepció futott most látványosan zátonyra. Sólymos érzékeny ideget érintett, az MKP reakciója pedig az volt, hogy: kuss! Kerüljük a megosztó témákat… Meddig? Amíg narancssárga nem lesz a világ? Mire nem marad egyetlen független intézmény sem? Érdekes lesz látni, hogyan kommunikál a három pártelnök a jövőben a magyarországi eseményekkel kapcsolatban, mert ebből következtethetünk arra is, milyen irányban indul el a közös párt, ha lesz. A mostani kép nem túl biztató.

Egyesekben felmerülhet a kérdés, hogy szlovákiai magyarként egyáltalán miért rugózunk az SZFE-ügyön. Egyszerűen és röviden: azért, mert nem nagyon tehetünk mást.

„Az első alkalommal, mikor egy ember szabadságát lábbal tiporják, mindannyian károsulunk.”

Ezt kéne felfognunk. Akkor már késő lesz ugrálni, ha mi kerülünk sorra. Ez rég nem csak az SZFE-ről szól, rég nem az Indexről, vagy a többi, bedarált szervezetről. Az idézett mondat Jean-Luc Picard kapitánytól származik, de a klasszikusabb műveltség kedvelői (amúgy üdv az SZMIT-nek is!) Illyés Gyulánál is találhatnak egy verset a zsarnokság természetéről és arról, hogyan lehetünk mi is szemek a láncban. Ebből a szemszögből nézve már nem is az a kérdés, hogy mi miért rugózunk egy magyarországi egyetem autonómiájának sárba tiprásán, hanem hogy miért nem teszi mindenki?

Képzeljék csak el, hogy az mennyire más világ lenne.