Anyácska, a megasztár

Sokféle felismerést hozott ez a hosszú, három hónapos Megasztár-őrület. Egyik, hogy e mostani dalverseny legalább úgy megmozgatta az országot, mint annak idején a legendás Táncdalfesztivál. Igaz, a tömegeket mozgató hatást más formával és eszközökkel érte el: külsőségeiben valahol a pláza-kultúra színvonalához igazodott. Ám a lényeg ugyanaz volt ezúttal is, mint, ami hatvanötben is, és ez a fontos. Kiemelte az ismeretlenségből a csodálatra méltó, istenadta tehetségeket, és elindította őket azon az úton, amely kijár a valamilyen területen – ez esetben az éneklésben – kiemelkedőknek.

További felismerés, hogy az ország elfogadja tehetséges fiait-lányait bőrszínre való tekintet nélkül – mint ahogy ez többször elhangzott a döntők során.

Számomra azonban hozott egy olyan felismerést is, amelyet talán kevesebben vettek észre. Lehet, hogy meg sem említeném, de ilyenkor, amikor a feltámadást ünnepli a keresztény ember, remélem, nem tűnik giccsesnek, ha azt mondom: nekem a szeretetről is üzent a Megasztár. Na, nem arról a nagydobra vertről, amely az elődöntők, ám főleg a döntők során lejött a tévé képernyőjéről, s amely a parádés és lázas szurkolásban nyilvánult meg. Hanem arról, amellyel Ibolya indult el a rivaldafénybe. Arról, amelyet Anyácskától kapott Tiszadobon, a nevelőotthonban. Engem ez a szeretet érintett meg igen mélyen, ezért számomra Anyácska lett az igazi megasztár. Anyácska, aki a távoli háttérben, a mindennapok szürkeségében nevelőnőként szárnyai alá vette Ibolyát. Anyácska, aki tette és teszi a dolgát: pótanyaként valódi anyai ragaszkodással irányítgatja árva neveltjeit.

Végül, de nem utolsósorban a Megasztár ahhoz a felismeréshez is hozzásegített, hogy a tehetség nem válogat. Azaz nem kerüli el a nevelőotthonokat sem. Ez pedig reményt adhat Anyácskáknak és a rájuk bízott gyerekeknek. Tiszadobon és mindenütt, ahol Anyácskák pótolják az igazi szülőket.