Ami még megmaradt

Reggel nyolc. A miniatűr kávézó nyitás utáni hangulatban. Koccannak az első féldecik, zubogva tör elő a sör, a csapoló pult túloldalán türelmes sor. Néhányan inkább ülnek, várják a tempós kiszolgálást. Középkorú hölgy tipeg be, arcára fagyott mosollyal. Biccentve köszön mindenkinek, az asztalon heverő újságot méla undorral odébb tolja és vár. A pincér már nem is kérdezi, mit kér, automatikusan érkezik a három deci fehérbor. Harmatos pohárban. Hamutartó után néz a nő, rágyújt, aztán réveteg szemmel nézi a semmit. Nem beszélget senkivel, csak van, néz, apránként kortyolja a borát. Nem zavarja a szomszéd asztalnál politikáról vitatkozók beszéde, nem zavarja a csilingelő pénznyelő-pénznyerő játékgép, a mellette kicserélődő vendégek. A XX. század hetvenes évekbeli divatját viselve mint egy kövület mered a semmibe. Valami a régi méltóságából még megmaradt. Elegáns mozdulatainak vonala, a csillogó arany ékszerek kezén és fülében. A szeme azonban üres. Micsoda tragédia bujkálhat mögötte? Milyen sors zúzta ilyenné? Miért nem vesz a kezébe újságot, miért nem beszélget? Nem tudható. Olyan félelmetes élő szobra lett az apátiának, amitől még talán a szakorvos is megijedne. Egyre több ilyen arcot látni a kisvárosban. Nincs itt remény, nincs jó szó, mert semmilyen sincs. Hallgatás van, révület, három deci bor bűvölete, cigarettafüst és szomorúság. Reggel nyolckor a miniatűr kávézóban, ahová társalogni jártak egykor az emberek, egyre több a halkan üldögélő, reményvesztett ember. Akik őrizgetnek még valamit a régi méltóságból. De már elmondani sem tudják, kik voltak. Talán már nincs is kinek.