Amerikai–orosz érdekkapcsolat

Azok közé a területek közé, amelyek problémamentesek, és amelyek erősítik a két ország kapcsolatát, a terrorizmus elleni harc, Közép-Ázsia stabilitása, a stratégiai nukleáris fegyverek csökkentése és a jövőbeli szélesebb körű gazdasági együttmű-ködés (elsősorban az USA-ba irányuló orosz kőolajszállítások terve) tartoznak. Azok a témakörök, amelyekben a két ország között ellentétek találhatóak, az ENSZ szerepe, Irak, és általában az egész Közel-Kelet kérdése és bizonyos esetekben a közép-ázsiai és kaukázusi befolyás.

A terrorizmus elleni harc esetében Moszkva és Washington már a 2001 szeptember 11-i terrortámadásokat követően, viszonylag rövid idő alatt közös nevezőre jutott. Ennek egyik fontos momentuma volt, hogy az amerikaiak kisebb eltérésekkel elfogadták a csecsenföldi probléma orosz interpretációját, amely szerint Csecsenföld kérdése orosz belügy, a csecsen fegyveresek terroristák, ezért az ottani orosz katonai akciók terrorista ellenes hadműveleteknek tekinthetőek. Cserébe az oroszok támogatták az amerikai fegyveres erők afganisztáni akcióját és több olyan értékes hírszerzési információt adtak át az USA-nak, amely hozzájárult az afganisztáni hadművelet sikeréhez. A következő terület, amelyen az USA és Oroszország együttműködnek, Közép-Ázsia. Az itt tapasztalható pozitív elmozdulás nagyrészt szintén szeptember 11-nek köszönhető, hiszen azelőtt a két ország kölcsönösen a legkomolyabb geopolitikai és gazdasági ellenfélnek tekintette egymást az említett térségben. A jelenlegi helyzet alapján az oroszok elfogadták, hogy az USA katonailag is megjelent Közép-Ázsiában és szorosabbra fűzte kapcsolatait a térség államaival, amelyek számára létfontosságúak a terrorizmus elleni hadműveletekhez. Ráadásul Moszkva hasznot is húzott az ottani amerikai hadműveletekből, hiszen az amerikaiak megdöntötték a Talibán rendszert Afganisztánban, amely az orosz érdekeket is veszélyeztette, és valamelyest stabilizálták a térséget. Az amerikaiak viszont a másik oldalon elismerték az orosz érdekeket, elsősorban a gazdasági befolyást, és a bizonyos mértékig támogatják Moszkva kapcsolatainak szorosabbra fűzését a térségbeli államokkal. Egyébként ennek egyik biztos jele, hogy szilárdabbá vált Oroszország kapcsolata Közép-Ázsia legbefolyásosabb országával, Üzbegisztánnal, és a másik regionális hatalom, Kazahsztán már szinte teljesen az oroszok befolyása alá került (lásd például tervezett részvételét a kialakítandó orosz–fehérorosz–kazah–ukrán gazdasági unióban). A közép-ázsiai orosz–amerikai együttműködés a jövőben még további elemmel erősödhet, konkrétan az esetleges térségbeli kínai ambíciók ellenpólusa lehet. Persze nem lehet figyelmen kívül hagyni az esetleges problémákat sem a régióval kapcsolatban, amelyek akkor merülhetnének fel, ha valamelyik fél megpróbálná felborítani a jelenlegi egyensúlyt és a másikkal szemben akarna hatalmi előnyökre szert tenni. A következő terület a stratégiai nukleáris fegyverek csökkentése. A már elért és tervezett megállapodások – elsősorban az említett fegyverek szintjének csökkentése valahol az 1700-as és a 2200-as szám körüli szintre – gyakorlatilag a legjelentősebb elemét jelentik a nem egész húsz éve beindult leszerelési tárgyalásoknak. Mivel ezeket a fegyverrendszereket a két ország elsősorban egymás ellen állította rendszerbe, nyilvánvaló hogy miután bizonyos esetekben egymás „stratégiai partnerévé” váltak, nincs értelme több ezer ilyen fegyver rendszerben tartásának. Mivel a stratégiai környezet radikálisan megváltozott, mindkét nagyhatalom egyetért abban, hogy a fegyveres erők fejlesztésének új irányvonalat kell adni és a rendelkezésre álló forrásokat az új biztonsági kihívásokhoz kell igazítani. Ráadásul az orosz gazdaság teljesítményének jelenlegi szintje a maximum 1700 ilyen fegyver rendszerben tartását teszi lehetővé – és ezt is csak igen nagy erőfeszítések árán. Ezért bizonyos mértékig igaz az az állítás, hogy az oroszok leszerelési terveit és álláspontját sokkal inkább a gazdasági kényszer diktálja, mint a stratégiai megfontolások.

Az orosz–amerikai együttműködés már a közeljövőben kiegészülhet egy viszonylag jelentős gazdasági dimenzióval. Jelenleg Moszkva és Washington együttműködése egyértelműen stratégiai, politikai és katonai jellegű, a gazdasági kooperáció jelentősen ezek mögött „kullog”. Az Egyesült Államok a jövőben szeretné csökkenteni a Közel-Kelet részarányát az amerikai olajszállításokban, és mivel a Karib-térség és Mexikó részéről már nem lehet jelentősebb növekedésre számítani, a két lehetséges terület Oroszország és Afrika (azon belül is a Guineai-öböl térsége, ami miatt érdekes lenne megvizsgálni az amerikai fegyveres erők növekvő jelenlétét is a régiókban). Afrikának is megvannak a maga problémái – lásd például az állandó instabilitást szinte minden országban, például Nigériában, s ez bizonyos esetekben veszélyezteti akár a kőolajexportot is. Ezért egyre több szó esik arról, hogy a jövőben az amerikai export egyik fő forrása Oroszország lehet, erre utalnak például a murmanszki kikötőben folyó munkálatok is.

A konfliktusos amerikai–orosz kérdések közé tartozik például az ENSZ szerepe és befolyása a két ország külpolitikai elképzeléseiben. Az amerikaiak – elsősorban szeptember 11-e után – saját biztonsági érdekeiket helyezik mindenek fölé, és ha úgy érzik, hogy ezek érvényesítésében a világszervezet korlátozza őket, akár meg is kerülik. Az oroszok viszont, éppen azért, mert a nukleáris fegyvereiken kívül gyakorlatilag már csak az ENSZ Biztonsági Tanácsában lévő állandó helyük maradt meg olyan tényezőként, amelyek következtében viszonylagos egyen-lőséget élvezhetnek az USA-val, a végsőkig ragaszkodni fognak az ENSZ szerepének erősítéséhez.

Irak esetében az orosz álláspont szintén eltért az amerikaitól. Az orosz diplomácia rendkívül ügyesen használta ki a transzatlanti kapcsolatokban az USA és Francia- illetve Németország közötti feszültséget. Azáltal, hogy Párizs és Berlin oldalára állt, elérte egyik legnagyobb stratégiai célját: aktívan hozzájárult a NATO meggyengítéséhez és az Amerika és Európa közötti szakadék elmélyítéséhez. Irak esetében Oroszország továbbra is az ENSZ szerepének erősítését szeretné, ami nyilvánvalóan szemben áll az Egyesült Államok elképzeléseivel, hiszen az amerikaiak csak a lehető legkevesebb reális hatalommal szeretnék a világszervezetet felruházni (legalábbis ebben az esetben). Ráadásul Moszkva egyáltalán nem bánná, ha valamilyen módon sikerülne az egész Közel-Keleten mérsékelni az amerikai befolyást.

A leírtak alapján elmondható, hogy az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország jelenlegi viszonya tipikusan érdekeken alapuló kapcsolat, viszont az is igaz, hogy ezek a közös érdekek sok esetben annyira jelentősek, hogy némely területen akár Moszkva és Washington stratégiai mélységű kapcsolatát is elősegíthetik.