Amerika szerint a világ

De milyen Európáét? A két nagyhatalom, Franciaország és Németország stratégiai szövetsége az Irak elleni katonai akció ellen tulajdonképpen Schröder kancellár kétségbeesett pacifista kijelentésein nyugszik, amelyeket a rendkívül kiélezett német választási kampány idején tett. A nagyhatalmi státusát egyre inkább elveszítő Franciaországnak kapóra jött az egyre romló német–amerikai kapcsolat, ám keleti szomszédját maga mögött tudva elég erősnek érzi magát, hogy politikai alternatívát nyújtson az iraki válság megoldására. A német és francia külügyi szakértők hirtelen kidolgozott – fegyveres akciót nélkülöző – javaslatának sikeréhez ugyanis pontosan az hiányzik, ami az ENSZ fegyverellenőreinek – Irak együttműködése.

Ez a fajta nagyhatalmi kommunikáció – amelyhez az EU-tagállamok közül Belgium csatlakozott – nem elsősorban a közép-és kelet európai országok csatlakozását veszélyeztetheti, hanem visszavetheti az amúgy is döcögő közös európai kül- és biztonságpolitika kialakulását, valamint negatívan hathat az Európai Konvent munkájára is. Az egyes európai országok, illetve politikusok sértettsége a csatlakozásra váró országok gyors és határozottnak tetsző, Amerikát támogató döntése miatt még inkább rávilágít „Európa” határozatlanságára és döntésképtelenségére.

Ez az Európa mintha nem akarná tudomásul venni azt a változást, amely az Egyesült Államok politikai elitjére, de talán az egész országra jellemző. 2001. szeptember 11. óta Amerika számára a legfontosabb a biztonság és főleg a terrorizmus kérdésére. A különböző felmérések szerint az amerikaiak többsége immár fontosabbnak tartja a terrorizmus elleni harcot, mint az amúgy eléggé gyengélkedő amerikai gazdaság helyzetének megoldását. A terrorizmus elleni harc otthon (homeland security) és külföldön (tömegpusztító fegyverek ellenőrzése – az ún. WMD) politikailag jól jön a republikánus kormányzatnak. Ugyanakkor ez az egyik fő oka a demokraták jelenlegi gyengélkedésének, akik mindmáig nem találtak megfelelő stratégiát a kormányzat eme offenzívája ellen. Mindenestre a jelenlegi washingtoni folyamatoknak óriási, a következő évtizedre is ható tartós befolyása lesz az amerikai politikai gondolkodásra és így a világra is. Az újonnan létrehozott Belbiztonsági Minisztérium (Ho-meland Security) alkalmazottai tudják, hogy bin Laden célpontjai közt hidak, gyárak, bankok, kikötők szerepelnek, csak azt nem tudják, mikor, hol és kik támadnak. A Bush-adminisztratíva számára ez a napi valóság és nagy hatással van a politikai döntéshozatalra.

Ami az európai–amerikai kapcsolatokat illeti, ma Washingtonban két nézet létezik. Az egyik szerint Európa ugyan megmarad szövetségesnek, de nem létfontosságú stratégiai partnernek. Az általában neokon-zervatívok – Bill Kristol, Rumsfeld és Wolfovitz – által megfogalmazott és Washingtonban jelenleg uralkodó szerint Európa és Amerikai hozzáállása a konfliktusokhoz különbözik, Európa túlságosan is magába mered és keveset törődik a világgal. Ezzel szemben Amerika határozottabban törődik saját biztonságával és nem habozik katonai erőt alkalmazni érdekei megvédésére. A katonai akciókhoz Amerika számára inkább egyfajta ad hoc katonai-politikai koalíciók szükségeltetnek, mint Európa – bizonytalan – szövetsége.

A másik nézet szerint – amelyet főleg a demokrata szenátorok vallanak, hogy Európa és Amerika stratégiai szövetsége továbbra is meghatározó lesz, csakúgy, mint szeptember 11-e előtt. E szövetségnek az alapja a NATO, amely – Koszovó és Afganisztán után – jelenleg a legfelkészültebb és legakcióképesebb szervezet. Még akkor is, ha Schröder és Chirac Irakkal kapcsolatban egyelőre sikeresen blokkolja a szervezetet.

Ha a neokonzervatív nézet lesz az uralkodó a Capitol Hillen, az nagy hatással lesz a NATO jövőjére. Valószínűsíthető, hogy a NATO inkább politikai szervezetté válik, amely elsősorban európai biztonsági kérdésekkel foglalkozik majd a Balkánon és a Kaukázusban. Ám a NATO további bővítése kétségessé válik, hiszen nem ez lesz a republikánus kormányzat prioritása.

Érdemes egy pillantást vetni az európai oldalra is. Itt is a terrorizmus kérdése alakítja a külpolitikát. Szinte az összes európai országban észrevehető a külpolitika egyfajta re-nacionalizálása, illetve az egyes országok nemzeti érdekeinek külpolitikai megfogalmazása. Érdekes módon a közép-kelet-európai országoknál ez az EU-csatlakozási tárgyalásokkal erősödött meg, amikor szinte minden csatlakozásra váró országban előtérbe kerültek a nemzeti érdekek – nemegyszer éppen az EU-val szemben.

Irak kérdése felszínre hozta az európai vezetés, illetve a politikai elit válságát. Elég, ha összevetjük a hajdani Kohl-Mitterrand tandemet a mostani Schröder-Chirac párossal. Amerika, de Európa jó része is a tagállammá váló közép-kelet-európai országoktól várja a vérfrissítést. Ez azonban olyan felelősséggel is jár, amelyet – valljuk meg őszintén – eddig csak kevés ország vállalt fel meggyőződésből és rendszerességgel ebben a térségben. Ez ugyanis azt kívánja, hogy ne csak a saját problémáinkkal foglalkozzunk – ahogyan Irak kérdésében éppen az EU teszi – hanem próbáljunk meg szétnézni és lehetőségeink szerint odafigyelni a világ ügyes-bajos dolgaira. Ha képesek leszünk rá, akkor válunk valóban európaivá.

A szerző a Kalligram Alapítvány elemző csoportjának tagja