Álljunk meg egy szóra!

Vágó István és Grétsy tanár úr hetente megállt valahol Budapest utcáin, s nekem, gyerekfejjel furcsa volt, hogy minden hétre jutott egy vélt vagy valós helyesírási, fogalmazási hiba a közterületeken. Ezt mind a mai napig furcsállom, hiszen a televíziós műsor a régi rendszerben ment, ahol alig volt felirat, reklámszöveg. Kisiskolásként azt a tanulságot szűrtem le belőle, hogy biztos mindenben van hiba. Manapság pedig látom, hogy (szinte) mindenben van. Ha most indulna ilyen műsor, naponta jelentkezhetne, egymagam több tucat hibára hívhatnám fel a szerkesztők figyelmét, és még csak nem is keresgéltem… Jelentem: helyesírásilag cefetül állunk, és fogalmazni sem tudunk! Sajnos, a szakmabelieken kívül (pl. újságírók, tanárok) nem sok embernek jelent bajt a baj, és igazából mi sem tudunk tenni ellene, mintha bele is fáradtunk volna a sok feleslegesnek látszó küzdelembe. Az év elején egy érettségi előtt álló, szlovák gimnáziumban tanuló magyar fiatalember kérte a segítségemet. Megismerkedett egy magyarországi lánnyal, mit ad Isten, egy magyar szakos elsős egyetemistával, és megkért, javítsam ki a hibákat a neki címzett levélben (mailben). Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

A „magyar gyereket magyar iskolába” mellett kampányoló emberek a levelet elrettentő példaként mutogathatnák. Utólag belegondolva nem etikus, hogy újat írtam helyette, de ott egyszerűbbnek tűnt, ráadásul abban maradtunk, hogy bimbózó szerelmükben én leszek a harmadik, aki a háttérből nyelvtanilag segít. De nem lett belőle semmi, az alig elkezdődött románcnak pillanatok alatt vége szakadt, a lány ugyanis gyorsan válaszolt, s mivel éppen nem voltam kéznél, a fiú, kicsit elbízva magát a dicsérő szavaktól, azonnal írt neki. Több levél nem jött, a lány eltűnt. (Remélhetőleg nem követett el harakirit.) A fiatalember válaszlevelét a megszólítás, a „Szija Szilvija” láttán inkább el sem olvastam, bár kétségtelen, írhatta volna mindkettőt ly-nal is.

A felejtés természetes emberi folyamat, részben ezzel magyarázható, hogy az iskolapadból (régen) kikerültek egy része – akik könyvet sosem vesznek kezükbe, újságot is csak itt-ott, kielégíti őket a tévé – nem tud fogalmazni, s ha nagyritkán írnia kell, a végeredmény hemzseg a hibáktól. Lehetne, de inkább ne felettük törjünk pálcát. A sok hibás kirakati felirat, hirdetés, röpcédula szerzőit ítéljük el! A vessző írásjelet mellőzik, a mondat végi írásjelekkel sincsenek tisztában, a sok magyartalanságról, kacifántosan megfogalmazott mondandóról már ne is beszéljünk. Mielőtt közszemlére bocsátanák, megnézethetnék mondjuk egy magyar szakos tanárral! Nem értem, miért nem veszik a fáradságot, hiszen ez a saját tükrük?! Én már beszereztem két piros tollat, odahaza javítgatom a postaládámba dobott reklámújságokat, röpcédulákat, és csak kevés választ el attól, hogy a vastagon fogóval útnak induljak, s ugyanezt tegyem minden szembejövő helyesírási hibával, magyartalan szöveggel.