Államfő a pártok fölött?

Színes hónapok köszöntek azonban ránk, amikor ‘89 végén, ‘90 elején elnökjelölt lett nemcsak Für Lajos, Pozsgay Imre, hanem Nagy Feró is a Garázsból meg az ügyvéd Ruttner György a Népszínház utcából. Meg az ‘56-os Rácz Sándor, a Nagybudapesti Központi Munkástanács valahai első embere. Már nagyban ment az elnöki kampány, Pozsgay luxusautói szelték a várost, Für gyújtó beszédeinek tapsolt a vidéki Magyarország, amikor az agrárproletár származású egykori munkással, Rácz Sándorral találkoztam a budapesti Rajk László utcai cserkészboltban. A bolt már előjele volt annak, hogy a Rajk László utcából hamarosan újra Pannónia utca lesz. De mi még e képzavarban, a Rajk László utcára nyíló cserkészboltban diskuráltunk, Rácz Sándor oda adott randevút, és amikor megérkeztem, már rég ott ülhetett, egy puffon, amelyet a pult elé helyeztek el, direkt neki. „Mit csinálsz itt, Sándor bácsi?” – kérdeztem. „Most, hogy elnökjelölt vagyok, itt, a boltban nagyon kedvesen megengedték, hogy használhassam a telefont. Itt most mindennap el lehet engem érni.”

Aztán mégis az egykori börtöntárs, Göncz Árpád lett két ciklusra is a váratlan befutó. Ma még Mádl Ferenc a Magyar Köztársaság elnöke. Elődje, Göncz Árpád és az örökös ellenjelölt, Rácz Sándor még ki se szabadult a sittről, amikor az ifjú jogász Mádl (az ELTE-n 1955-ben szerzett diplomájával) 1961–1963-ban már a strasbourgi egyetem nemzetközi összehasonlító jogi karán folytathatott tanulmányokat.

Rácz Sándor neve 2005 tavaszán újra a jelöltek között forog. Felmerült még: Bárándy Péter, Glatz Ferenc, Göncz Kinga, Gönczöl Katalin, Lévay Katalin, Sólyom László, Szabó István, Szili Katalin, Vizi E. Szilveszter. És Mádl Ferenc is, újra.

Az ‘56-os tradíciók képviselői, a kormányzó és az ellenzéki pártok kontra civil világ: mind azt szeretnék, ha saját köreikből kerülne ki az új köztársasági elnök. Február végén összefogtak a legkülönfélébb pártállású értelmiségiek, és közzétették nyílt levelüket, amelyet az országgyűlési képviselőknek írtak annak érdekében, hogy Sólyom Lászlót válasszák köztársasági elnöknek. Úgy látszik, Mohács, Világos és Párizs–Szárszó–Lakitelek útvesztőiben elkínzott magyar fők a nyílt levélről mint a közsikoly végső kihangosítási formájáról már sohasem fognak lemondani: „Valahol megint utat vesztettünk – a visszanyert önrendelkezés és az alkotmányos demokrácia tizenötödik esztendejében Magyarország – olvassuk a nyílt levélben – ismét hárommillió koldus hazája. Gazdag a szegénnyel, város a vidékkel, hazai és határon túli magyarság egymással gyanakodva, ellenségesen néz farkasszemet. A képviseleti demokrácia díszletei között a politikai osztály és a klientúra-burzsoázia vívja magánháborúit a közvagyonért, példát mutatva harácsolásból, törvényszegésből. A demokratikus intézmények megteremtéséért, az állampolgárok jogbiztonságáért a rendszerváltozás éveiben talán senki se tett többet az Alkotmánybíróság első elnökénél. Sólyom László neve egybefonódott a jogállamiság hajthatatlan, következetes képviseletével. Az alkotmány betűjét és szellemét, ha kellett, a parlamenti pártokkal szemben is védelmébe vette. Az általa képviselt elvek ma veszélyben forognak.”

Ezektől a szavaktól maga Sólyom László sem áll távol. ĺgy beszélt tavaly egy interjúban a rendszerváltó évekről: „Míg az ember a jogi tennivalókat nagy ambícióval, mondhatnám, történelmi emelkedettséggel látta el, ugyanennek a korszaknak negatív tapasztalata, hogy közelről láthattam a politika módszereit, s ezt a harcmodort taszítónak találtam. Gondoltam, bevonulok az elefántcsonttoronyba, a politikusok pedig majd a Közlönyben olvashatják, hogy mi van. Nem is álltam szóba, a szó szoros értelmében nem tárgyaltam a politikusokkal hivatali időm alatt.”

A még hivatalban lévő Mádl Ferenc nem fél attól, hogy az elnök, mint mondja, „erős pozícióját” bármiféle választási huzavona kikezdheti. Úgy látszik, kikezdhetetlennek tartja a jelölt pozícióját is, mert megnevezi Sólyom Lászlót, és senki mást, aki szerinte minden szempontból alkalmas köztársasági elnöknek.

Ki fog nyerni? Olyan valaki-e, akinek a neve mindeddig el se hangzott?

És aki majd nyer, annak a győzelme mit fog jelenteni? Azt, hogy teljesült valamelyik párt politikai kívánsága? Vagy azt, hogy a politikai csatározásokban – kívül-belül – őrlődő pártok fölött a civil világnak sikerült érvényesítenie az akaratát? És Magyarországot elindítani a közös teendők érdekében megkötött közmegegyezés irányába?