Alkot a gyermek

Amikor úgy havazik, mint most, gyakran eszembe jut egy kiskamaszkori emlékem.

Egy másik gyerek bevonásával kultúrműsort rendezek a családnak. Énekelünk, szavalunk, prózát mondunk. Izgatottan és lelkesen próbálunk. Meghívót készítünk. És eljön a délután, amikor a nagyszobában, a kellemesen duruzsoló kályha mellett – hideg van kint, igazi, csikorgó – előadjuk a „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni”, József Attila Tél című versére rímelő műsorunkat. Mert éppen erről a költőről tanultunk az iskolában. Persze a „nagy-nagy tűz” szimbolikája akkor még egyikünknek sem világos, mi szimplán csak arra gondolunk, hogy a téli hidegben kell meleget csinálni, hogy senki se fagyoskodjon.

Szóval a szoba elkészítve, székek a helyükön, s jönnek is a felnőtt családtagok. Csak az egyik nem akar érkezni. Átmegyünk érte a másik szobába, mert ott heverészik. Hívjuk őt, de csak nem mozdul. Aztán kijelenti, hogy ő nem jön, mert nem érdekli ez a hülyeség. És marad a heverőn, miközben a többiek tapsolnak, mert a műsorunk nagy sikert arat.

Akkor úgy éreztem, örök harag következik. Persze felnőtt koromra megbocsátottam neki, mert nem tehetett róla, hogy nehéz életébe – amiről gyermekként fogalmam sem volt, csak később tárult fel a szomorú valóság – nem fért bele a művészethez való vonzalom. És mégis emlékszem a csalódásra, amit akkor éreztünk, mert ő igazából a mi örömöt adni akaró igyekezetünket utasította el.

Nem csak a havazás miatt jutott eszembe ez a történet. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, minden rajzukat, kézimunkájukat eltettem egy dobozba. Azt gondoltam, minden szülő ezt csinálja, mígnem egy szintén kisgyerekes ismerősöm egyszer megkérdezte, mi van abban a nagy skatulyában. Álmélkodott, amikor megtudta. Te tényleg elteszed ezeket? Én a gyerekek firkálmányait beledobom a kukába, minek tartogassam őket? Majd rajzolnak másikat! Megdermedtem. Méghogy firkálmányok! Aztán elmeséltem neki a kultúrműsoros történetet. Tapasztalt anya létére nem győzött csodálkozni, hogy egy gyereknek esetleg rosszulesik, sőt, kimondottan fáj, ha az alkotását semmibe veszik. Miért, neked nem fájna, ha például a kotyvalékodat, amit ebédre főztél, belezúdítanák a vécébe? Majd főzöl másikat!

A mai napig érzékeny vagyok a gyermeki alkotókedv mindenfajta megtorpedózására. Például utálom, amikor a lila színű fára, piros felhőre a felnőtt rákontráz, hogy nem jó, igazából olyan nincs. Vagy amikor nevet a gyermeki fantázián, azon a csodálatos, mágikus világon, merthogy ez csak mese, s vissza akarja terelni a racionalitás uralta realitásba. Mintha csak az ész valósága létezne.

Egyébként, akinek van olyan doboza, tudja, felnőtt utódaink megmosolyogják, hogy még mindig tartogatjuk a munkáikat, de a szívük csücskében nagyon is örülnek. S szülővé válva majd megértik, miért nincs szívünk kidobni azt, amit kis kezükkel, tiszta lelkükkel, azzal a vággyal, hogy örüljünk, valamikor nekünk alkottak.