Alkony, hajnal, egyre megy

Ebben a narratívában előjön, hogy az Európai Bíróság elveszi a tagállami hatásköröket a döntésein keresztül; hogy az Európai Bizottság kényére-kedvére gáncsolja a fővárosokat és hasonlók.

Most nem ezeket a politikai kommunikáció szolgálatába állított, csonkítással felérő leegyszerűsítéseket szeretném pontról pontra cáfolni. Ennél sokkal érdekesebb, hogy ugyanezekben a sajtókörökben képes megjelenni a fentiek tagadása, amikor a másik narratíva kerül elő a fi - ókból: a Nyugat (és az unió) alkonya.

Hiszen eszerint a bevándorlók tömegei már aláásták a társadalmi rendet, az unió roskadozik, keletre kell tekinteni, ha az ember kereszténységet akar látni vagy működő társadalmat. (Nehéz eldönteni, hogy ilyenkor a poszt-KGB-s orosz ortodox egyház állami felhasználására vagy a kazah társadalmi egyenlőtlenségre gondolnak a szerzők, no de mindegy.)

Annyit szögezzünk le most, hogy a két narratíva általában békésen megfér akár egy weboldalon, vagy egy újság különböző számaiban. Nem az a cél, hogy meggyőzzön az egyik vagy a másik igazságáról, hanem az, hogy elbizonytalanítson abban, hogy az unió egyébként a magunk építménye, amely, ha tökéletlenül is, de minket, európai polgárokat szolgál

Klasszikus 21. századi propaganda az, amely nem a meggyőzésre, hanem az elbizonytalanításra játszik. Ugyanez működik a NATO-val szemben (túl erős amerikai elnyomás eszköze vs. kihalófélben lévő szövetség, amit Kína reggelire eszik meg…), de megfigyelhető ez az orosz felforgató dezinformációs műveletekben úgy is, amikor az állami hatóságok gyengeségének túlhangsúlyozásával az állami autoritással szemben megy a lazítás, lázítás.

A legjobb esetben az ilyen szélsőséges – és szűk pártpolitikai, mintsem érdemi társadalmi célokat szolgáló – viták arra jók, hogy a kicsit türelmesebb olvasók rászánják magukat, hogy a fekete-fehér kép helyett egy pici árnyalatra való vágyakozást engedhessenek meg maguknak. Hogy az unió van, ahol remekül működik (és a nyitott határoktól a közös piac számos elemén át az élelmiszer-biztonságig), és vannak területek, ahol éppen a kevés közös erőfeszítés miatt le vagyunk globálisan maradva (digitalizáció, katonai erő, külkapcsolatok). Ott a hiba abban van, hogy nincs elég mandátum az unióra ruházva, ezért nem is várható, hogy az unió érdemben hatni tudjon. De ez persze nem akadály a nemzeti narratívagyárakban, hogy ezt-azt „Brüsszelre” kenjenek.

A hőségben lelassuló napi ritmusban engedjük meg magunknak, hogy a fekete és fehér közt az árnyalatokban kivehessük az igazság apró részleteit.