Alaptalan félelmek a tandíj miatt

Mindeközben a tényleges veszélyről kevés szó esik. Márpedig a helyzet úgy fest, hogy ha nem következik be érdemi változás, a szlovák felsőoktatás lassú, de biztos enyészetre van ítélve. Több mint 30 ezer diák, a teljes létszám több mint egyharmada fizet ma közvetlenül vagy közvetve, hivatalosan vagy félhivatalosan állami egyetemeken (!) tandíjat, amely elérheti az évi 40 ezer koronát is. Azért fizetik, mert más lehetőségük nincs. Az úgynevezett ingyenes nappali tagozaton nincs több hely. Ha tanulni akarnak, fizetniük kell, mégpedig azonnal, mert a mai diáktámogatási rendszer velük nem számol. Levelező tagozaton tanítják őket; kérdéses, hogy amit a temérdek pénzért cserébe kapnak, egyáltalán lehet-e oktatásnak nevezni. És ők még a szerencsésebbek közé tartoznak. Az ingyenes, minőségi oktatáshoz való jog nekik és még sok más, a mai rendszeren kívül rekedt tehetséges fiatalnak csak álom. Ezért rendet kell teremteni.

Több pénz kellene, hogy az egyetemek több diákot tudjanak felvenni nappali tagozatra. De nem csak pénz kellene, hogy a minőség javuljon, mert ugyebár fájó szívvel, de ki kell mondani, a szlovák diploma az esetek döntő többségében nemzetközi szinten lassan nem ér semmit! Sikeres eredmények inkább kivételnek számítanak, és akkor is a rendszer ellenére születnek, nem pedig a rendszernek köszönhetően.

De ki adja a több pénzt? Csak az állam? És elég lesz, ha több pénzt kapnak az egyetemek? Mindkettőre a válasz nemleges. Minden negatív példa ellenére (szűkölködő kezdő középiskolai tanár) és a vitathatatlan társadalmi haszon mellett az egyetemi diploma pénzt hoz a házhoz, és ez egyre inkább így lesz. Ezért indokolt és igazságos, hogy a Pozsonyban villamosmérnöki diplomáért tanuló diák tanulmányi költségeit ne csak az általánosan (beleértve az alistáli nyugdíjas trafikos néni béréből vagy a kassai vasmű éjjeliőrének cigarettafogyasztásából) begyűjtött adóból fizessék, hanem legalább részben a jövőbeni keresetéből maga a végzett villamosmérnök is „megköszönje” egyetemének a magasabb keresetéhez vezető oktatást. A rendszer lényege tehát, hogy csak az egyetem elvégzése után esedékes a tandíj tényleges fizetése, és aki keveset keres, az kevesebbet is fizet, és akinek nincs jövedelme, nem fizet. Ellentétben a mai rendszerrel a tervezettben nem az a döntő, hogy mennyi van a pénztárcában ma, hanem hogy mennyi lesz az iskola elvégzése után. Ehhez hasonló rendszerek működnek Nagy Britanniában, Ausztráliában, de Magyarországon is, ahol minden populizmus ellenére a hallgatók nagy része ma is fizet, és az előző kormány idején is fizetett tandíjat.

A kapacitás növelése mellett fontos a gyors minőségi felzárkózás. Az egyetemi „piacot” – főleg ha lebontjuk a képet az egyes szakok szintjére, – egy vagy néhány intézmény uralja. Az elmúlt években nagy lehetőségek nyíltak meg az egyetemek előtt. Függetlenné váltak, lehetőségük nyílt a sokszor átkozott, alacsony béreket megállapító bértáblázattól eltérni, így is neves szakemberekkel gazdagítani az tanári gárdát. Nem mellékes, hogy 25 százalékkal kaptak több pénzt egyetemeink az elmúlt négy-öt évben. Változást az egyetemek hozzáállásában azonban aligha fedezhetnénk fel. A diák még mindig nem áll a fontossági sorrend tetején, ami egyébként sem pénzkérdés. A béreket ugyanúgy a régi bértáblázat szerint állapítják meg minden egyetemen (!), nehogy többet kapjon az, aki többet, jobban dolgozik, mert még egy tárgyilagos értékeléskor véletlenül kiderülne, kinek nincs semmi keresnivalója a tanári karban. Mindez azért van, mert nincs semmi kényszer a változtatásra. A nyugati egyetemek még mindig nem veszélyeztetik a hazai „versenytársakat” azzal, hogy tömegesen elcsábítják klienseiket, és a hazai magánegyetemek a rendszernek köszönhetően csak egy szűk, gazdag réteg kegyeit keresik. Ilyen körülmények között, még ha több pénz lesz is, majd talán lassan fejlődünk valamerre, és közben figyelhetjük, ahogy már a harmadik világ országainak egyetemei is bekerülnek a világ élvonalába, ugyanakkor Szlovákiát az élbolyban nem képviseli senki. A gyorsabb minőségi javulást az egyenlő és szabad verseny feltételeinek kialakítása hozhatja meg. Ez fontosabb a pénznél is. Sokan félnek a rendszertől, csehországi és lengyelországi tapasztalatok alapján, ahol sok kétes minőségű magánegyetem működik. A konkurencia azonban attól függ, milyen teret hagyunk neki. Egy vonalra kell állítani mindenkit, az állami támogatást minden diákra egyformán kiutalni, függetlenül az egyetem tulajdonosától. Hogy (külföldi) magánegyetemek is beléphessenek a tág hazai középréteg piacára. Hogy végre mindenkinek legyen választása, és minőségért ne kelljen külföldre menni. Aztán majd a gyakorlatban elválik, ki nyújt jobb minőséget, jobb lehetőséget a (nemzetközi) munkapiacon való helytállásra. Nyíljon meg a tér, hogy Szlovákiának is lehessen legalább egy, de inkább több életképes Közép-európai Egyeteme anélkül, hogy egy milliárdos jóakarata állna mögötte. Nem kell bedőlni az ijesztgetésnek, hogy állami pénz magánzsebekbe fog vándorolni, amikor kerülhetne állami egyetemek büdzséjébe is. A lényeg, hogy minőségi oktatásra fordítsák.

Miről szól tehát a reform? Nem egy megszerzett jogtól való megfosztásról, hanem a szocializmus hazugságai közül egy újabbnak a leleplezéséről, egy kulcsfontosságú társadalmi és gazdasági pillér megmentéséről és fejlesztéséről. Igazságos teherviselésről és egyenlő versenyről szól, amelyek alappillérei egy hozzáférhető, minőségi és fenntartható oktatási rendszernek.

A szerző közgazdász