Aland, sziget a kisebbségekért

A képviselő kérdéseimre rögtön és nyilvánosan válaszolt, amiért hálával tartozom. A válaszok olvasása során felmerült aggályaimat pedig az alábbiakban igyekszem kifejteni. Gál Gábor tájékoztatása szerint a jogorvoslásokat illetően csak abban az esetben lehet az 1948-as határ mögé menni, ha az igénylő a 26/1948-as rendelet alapján képezett kivételt a konfiskációk alól. „Minden személy ezen kívül nem jogosult a restitúcióra az új, illetve a korábbi törvény értelmében.” Vagyis akik – gyermekded módon – egészen eddig úgy értelmezték, hogy mostantól olyanok is visszaigényelhetik földjüket, akiktől a 104/45 és 108/1945-ös Beneš-dekrétum alapján azt elkobozták, de nem voltak elítélve a 33/1945-ös (a háborús bűnösökről szóló) törvény alapján, azok mindnyájan tévednek? A fenti válasz önmagában véve is rejtélyes, Gál Gábor eddigi kijelentéseinek tükrében azonban teljesen értelmezhetetlen. Idézzük most a képviselő úr két régebbi kijelentését:

Új Szó, 2003. szeptember 3.: „A törvénynek vannak lábjegyzetei is, azokból kiderül, hogy 1948 elé is lehet menni... Eszerint azok a személyek is visszaigényelhetik a földjeiket, akiktől különböző törvények alapján – például a Beneš-dekrétumok értelmében – kobozták el tulajdonukat.”. Majd szintén a 26/1948-as törvényre hivatkozik, ám végül mégis oda lyukad ki, hogy „a január 1-jétől életbe lépő törvény alapján már gond nélkül vissza lehet adni az 1948 előtt jogtalanul elvett földeket is”.

Új Szó, 2003. szeptember 27.: „Ami a Beneš-dekrétumokat illeti, a kormányzási ciklus legelején, a koalíciós szerződésről folytatott tárgyalás során az MKP kötelezte magát, hogy a mostani megbízatási időszakban nem fogja feszegetni e problémakört.” Hogy az MKP ehhez mikor kapott felhatalmazást választóitól, azt most ne firtassuk. A lényeg az egyes nyilatkozatok közti ellentmondásosság. Melynek kapcsán felmerül a kérdés: ha egy jogi szövegek közt járatosabb újságolvasó számára is követhetetlen a törvényalkotók kommunikációja, miként igazodhatnak ki azon a kevésbé tájékozottak?

De térjünk át az 1948 utáni időszakra, amivel kapcsolatban Gál Gábor megjegyzi, „senki sem állította”, hogy az új törvény minden 1948-nál későbbi földjogi törvényt orvosol. Ami igaz is. Nem állították. De folyamatosan sugallták. Elég egyetlen, a témában megjelent újságcikket megnézni: mindenhol 1948 és 1989 közti államosításokat említenek. Általánosságban. Ez tehát ismét megtévesztő. Hiszen, mint a képviselő úrtól megtudtuk, a január elsejétől hatályba lépő jogszabály az 1949-es „csorbatói szerződés – jegyzőkönyv – értelmében elvett földtulajdont sem rendezi”. Más vélemények szerint azonban a csorbatói szerződés nem része a szlovák jogrendnek, sohasem ratifikálták, tehát ez alapján „hivatalosan” nem is kobozhattak el földtulajdont. Vagyis az érintett földterületeknek – köztük a bős-nagymarosi vízlépcső környékének – jogi státusa a jövőben is rejtély marad. A továbbiakhoz pedig némi magyarázat – Finnországból. Pontosabban Alandról. A Finnország és Svédország közt elterülő szigetcsoport Európa legnagyobb önállósággal rendelkező autonóm térsége. A Népszövetség tanácsának 1921. januári döntése nyomán Aland hivatalosan Finnország része, a finneknek a tartományban azonban garantálniuk kell a svéd nyelv megőrzését és – ami igazán érdekes – a földtulajdon helyi kézben maradását! Alandon – annak ellenére, hogy Finnországban járunk – földet csak alandiak, azaz svédek birtokolhatnak (a tartományi kormány egyes esetekben tehet kivételeket). Alandi állandó lakos pedig a törvények értelmében csak olyan személy lehet, aki legalább öt évig él a tartományban, s utána sikeres nyelvvizsgát tesz svéd nyelvből. A szigetcsoporton emellett alapítványok is működnek, szintén a „svéd” föld védelme érdekében. Finnország uniós csatlakozása előtt a finn tárgyalódelegációnak komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy az EU kivételes bánásmódban részesítse Alandot a földtulajdonszerzés terén. De sikerrel jártak. Felmerül a kérdés: vajon miért volt minderre szükség? Miért nem vásárolhat Finnország bármely lakója Aland tartományban földet? Válasz: azért, mert tudják, hogy az alandi földek esetleges finn kézbe kerülésével az Alandon élő, csupán 24 ezer lelket számláló svéd közösség akár egy szempillantás alatt felmorzsolódhat. Az új szlovákiai földtörvény esetében pedig éppen ennek a veszélye áll fenn. Hiszen – ahogy az alandi ellenpélda is rámutat – a földtulajdon elvesztésében hatalmas asszimilációs erő rejlik. Ha az idős, sokszor tájékozatlan emberek nem fogják (tudni) megerősíteni tulajdonjogukat földjükre, nemcsak a saját maguk lába alól rántják ki a talajt, de egyúttal a – Felvidéken még ma is elvont nyelvi fogalomként kezelt – területi autonómia lehetősége is egyre kilátástalanabbnak fog tűnni. Arról nem is beszélve, hogy e végtelenül megalázott, szerencsétlen, nyomorult nemzet koporsójába újabb szeg kerül.