Akik nem vallják magukat hősnek

Vagy ötször jártam Tallinnban, s mindannyiszor meglátogathattam a városközpontban, a Harju utcában található lakásán. Az ablakából a Vaana Toomast lehetett látni: a középkori városháza tornyán az 1550 óta működő érc szélkakast. Talán jelképes a látkép: Jaan Kross könyvei az észt történelmet tanítják. Ugyanúgy, ahogyan a cseh Vladislav Vančura a német megszállás éveiben írta azt a művét (Képek a cseh nemzet történetéből), amely arra a múltra figyelmeztetett, amelyet felejtésre akartak ítélni Hitlerék. Kross talán még nehezebb feladatot tűzött maga elé: az észt históriát az évszázadok folyamán a Baltikumban egymást váltó hatalmak a dánoktól a svédeken, a németeken át az oroszokig nem létezőnek tekintették, önállóság híján bárha hamisított hivatalos történetírás sem nagyon volt, tehát az író a legendák világából ásta elő a múltat. A paraszti nép és írástudói hagyományát. Úgynevezett nagy emberek nem nagyon fordulnak elő az észteknél: a Pugacsov-féle parasztlázadást leverő cári kegyenc, Michelson tábornok csak élete végén, a megaláztatás után jön rá arra, hogy életútját észt parasztgyerekként kezdte, hogy Kross történelmi arcképcsarnokából vegyek egy példát. És Kross tudatosította: nem a világhír, nem a diadalok és nem a megaláztatások, hanem a kitartó hétköznapi munka az egyéni és a közösségi létezés alapja. Ez tartotta meg a nemzetet. Kross nyomán egy fiatalabb észt irodalmár, Jaan Undusk fogalmazta meg, hogy „az észtek sohasem vallották magukat hősi népnek, ezért Európa nehezen ismeri meg őket. Hiányzik az őket övező legenda”.

Kross pedig azt mondta többször is könyveiről, amelyeknek értékét bizonyos értelemben jelzi az is, hogy a kilencvenes években az írót Nobel-díjra terjesztették fel, hogy „ezek nem okoznak földrengést”. Sem ő, sem az észtek nem kedvelik a földrengéseket. Viszont regényei mély ismereteket továbbítanak, s mindenkor a tisztes munka becsületét hirdetik. Nem hiszem, például, hogy magyar író bármikor is lehetséges nemzeti regénytémának vélte volna, mondjuk, a népdalok gyűjtését, vagy azt, hogy egy nyelvész miként él valahol az isten háta mögött és voltaképpen nem történik vele semmi: „csak” dolgozik. Kross szerint viszont éppen ez a történelmi sajátosság tartotta meg az észteket. Ő írta egyszer, hogy az észteket „tiszta szkepticizmus” jellemzi. A maguk kicsinek vélt és valóban a világmegváltás lehetőségeitől távol eső közegéből az észtek – mondjuk a Kross-teremtette emberek – kétkedéssel szemlélnek mindent a világon, („az észtek soha senkinek nem hisznek és nem hittek!” – nyilatkozta), viszont ebből az alapérzésből nem következik az, hogy elkeserednének a történelem vagy a jelen minősége miatt. A következtetésük annyi, hogy dolgozni kell. Kétkedésük ezért tiszta: nem így akarnak másokon győzni, s egyáltalán nem akarnak győzni, mert a győzelmek utóhatásai irányában nem kevésbé szkeptikusak.

Emlékszem, a Kross-család hatalmas könyvtárában a legeldugottabb helyen, egy kamraféle szobácskában, a legalsó polcon rejtőzködött a legsűrűbben használt mű, az Eesti Entsüklopeedia 1932 és 1940 között, tehát az első önálló észt állam idején megjelent kilenc hatalmas kötete. A lexikon, a szovjet időkben, persze, mint burzsoá mételyt terjesztő alkotás, tiltott könyv volt. Meg nacionalista. Noha észt nacionalizmus alkatilag sem nagyon létezett. Anekdotaként hat már, de szomorú valóság volt, hogy észt nacionalistának egy Szergej Dovlatov nevű orosz írót kiáltottak ki, aki észtül nem tudott, egyébként pedig zsidó apa és örmény anya gyermekeként látta meg a napvilágot Leningrádban. Ezért dugdosták az enciklopédiát, nemcsak Krossék, hanem minden olyan észt, akinek szerencséje volt és valahogy megszerezhette, megőrizhette. Kross viszont ezt a tudománytárat tekintette a legnagyobb észt alkotásnak, ahogyan a felvilágosodás korában a franciák Diderot-ék enciklopédiáját. Idetartozik, hogy Tallinnban rendszerint nem azzal büszkélkedtek a látogatóknak az észt írástudók, hogy milyen nagy tetteket vittek véghez az elődök, nem arról suttogtak azoknak, akiket megbízhatónak tartottak, hogy milyen ellenállást tanúsítottak, hanem legtekintélyesebb folyóiratuk, a Looming világirodalmi könyvtárát mutatták meg. Rendszerint 25 ezer példányban jelent meg (az észt nyelvet ismerők száma, a csecsemőket is beleszámítva, kevesebb, mint egymillió!), és minden igazán értékes művet lefordítottak, tekintet nélkül arra, hogy Moszkvában ezt engedélyezték-e. A helyi engedélyezési folyamat másféle volt... 1964-ben például (ekkor jártam először Tallinnban) Fejes Rozsdatemetőjét mutatta észtül a fordító, Edvin Hiedel, én pedig egy-két nappal korábban hallgattam egy kiselőadást Moszkvában arról, hogy ők azért nem adják ki a kisregényt, mert kispolgári és az ideológiai diverzió fegyvere.

Egyébként Kross – az Othello, a Macbeth és sok más remekmű mellett – lefordította Az ember tragédiáját is, és milyen nagyszerű előadásban mutatta be Madáchot a tartui Vanemuine Színház. A felesége, Ellen Niit pedig megtanult magyarul, hogy Petőfit tolmácsolhassa. Viszont Ellen nem tudott oroszul. Kross pedig megtanult oroszul a szibériai lágerekben, magyarul viszont értett csupán. Egyszer, vacsora idején, elmúlt már húsz éve is ennek az estének, természetesen a helsinki híradót nézték, majd aggodalmasan figyelmeztettek: „A finnek szerint holnap nagy eső lesz...” Mások az észtek, noha rokonok lennénk, amit ők mindenkor vállaltak és megelégedtek a finn, illetve a magyar rokonsággal, és nem keresték a sumérokat és a hunokat. Mások is voltak abban a Közép-Európában, amikor Moszkvából diktáltak. Ezt értettem meg, amikor Jaan Krosst olvastam, vele beszélhettem, miközben a tallinni városháza szélkakasáról, arról a bizonyos Vaana Toomasról elkeresztelt kiváló pálinkát iszogattuk.