Vélemény

Abszurd felvidéki hőseposz

Ma már nem mész sehova – ezt mondták a támadói Malina Hedvignek, amikor megkérdezték tőle, hová tart, és ő azt felelte: vizsgázni. Ez a címe a kassai Thália Színház zenés darabjának is, amelyben ugyan váltig hangsúlyozzák, hogy semmi köze a 2006. augusztus 25-én Nyitrán történtekhez, de mindenki tudja, hogy mégis. Hedvig a kezdetektől nem kért az egészből, sőt, kifejezetten megtiltotta, hogy rá hivatkozzanak, és a nevét használják. Az eredményt látva jól tette.
Vrabec Mária

2020. január 7. 10:57

s
Kép: Somogyi Tibor, Németi Róbert

Úgy mentem Kassára, hogy elvonatkoztatok mindentől, amit az ügyről tudok, hiszen egy művészi eszközökkel színpadra vitt történetet fogok látni. Amely az érintett elhatárolódása ellenére akár még nagyon jó is lehet, hiszen az ÜGY valóban több mint egy évtizedig foglalkoztatta és traumatizálta a szlovákiai magyarokat. A darab rendezője, Czajlik József tanulságot, felvidéki hőstörténetet ígért, de a néző épp ezt nem kapja meg. Helyette kap egy abszurd, idegpróbáló előadást, amely a főhőst úgy mutatja meg, hogy a végére a néző maga is kételkedni kezd, vajon igazat mondott-e ez a lány. Aki ugye nem Hedvig, ezt annyiszor elmondják a darabban, hogy az már szinte mentegetőzésnek tűnik.

Űrlények, grófok, áriák

Az opera-operett-oratórium impozáns kórusbelépővel kezdődik, amelyben a szereplők azt éneklik, hogy nem hallgathatnak. Nem is hallgatnak: több mint két órán át zengik, miközben főhős alakváltozásainak vagyunk tanúi. Amikor megjelenik a színen az összeesküvés-elméleteket kutató egyetemi tanár, még reménykedünk, hogy ez ötletes és valóban tanulságos is lehet, de aztán kiderül, hogy ami következik, az rémálom, és sajnos, nemcsak a tanáré, hanem a nézőké is. Az álombéli főhős (Nádasdi Péter) a Földön diáklány képében élő kozmikus ügynök, és intergalaktikus űrlény képében jelenik meg – megtestesítve, milyen képtelenségekben tudnak hinni az emberek. Támadói is űrlények, akik vissza szeretnék vinni maguk közé, hogy különleges képességeit használva leigázzák a Földet. Ő azonban úgy dönt, hogy ember marad, ezért agyba-főbe verik. Közben a kórus szüntelenül dalol lapos földről, elhazudott védőoltásokról, kozmikus vetítőről, mindenről, ami a konspirációs elméletekkel összefüggésbe hozható, a néző pedig nem tudja, a prózai színészeket sajnálja jobban, hogy operát kell énekelniük, vagy önmagát, hogy ezt kell hallgatnia. A zene – Faragó Béla Erkel-díjas magyarországi zeneszerző műve – amúgy igényes, és biztosan jól hallgatható is, csak nem ebben a tolmácsolásban, és biztosan nem ennyi ismétléssel. Minden sort legalább kétszer, de inkább négyszer énekelnek el, ettől szájbarágóssá válik és laposnak tűnik a szöveg, pedig – főleg az operett részben – igazán jó dalokat írt Forgács Miklós.

Ez az előadás legsikerültebb része, mert legalább nem próbál úgy tenni, hogy üzeneteket közvetít, és tanulságokkal szolgál. A felvezetésben egy regionális tudósító keresi az ügyben az igazságot, és annyira belebonyolódik a részletekbe, hogy az egészet már csak abszurd szemszögből képes látni. Az operett rész egy agymenéses paródia, a lényege az, hogy Belle Róbert (olvasd Belróbert) és Feux Róbert (olvasd Főróbert) meggyőzik a tudásra vágyó grófkisasszonyt (Varga Anikó), hogy a valódi megismeréshez nem a tudáson, hanem az önmegverésen keresztül vezet az út. A grófkisasszony pedig jól felpofozza, gyomorszájon vágja, hátba veri saját magát és megvilágosodik; ezen lehet, hogy nevetni kellene, de a nézőtéren csend és értetlenség honol.

Nincs hős, csak áldozat

Ekkor jön a darab interaktív része, és a publikumot is bevonják a történésekbe. A fiktív regionális újságíró azt kérdezi tőlük, kivel is kellene beszélnie, hogy megtudja az igazságot, és mit kérdezzen, meg hogy mindezek után hívja az áldozat a rendőrséget, vagy ne. Elhangzik, hogy hívja, mert az igazságszolgáltatásban hinni kell, meg az is, hogy ne hívja, mert van bennünk valami ősi bizalmatlanság a hatalommal szemben, de végül úgy dönt a nagyérdemű, hogy mégiscsak bízni kell a bűnüldöző szervekben, hiszen mi mást is tehet az egyszerű polgár.

Itt megszakad a fonal, a történet harmadik, oratorikus része egy diáklány szemszögéből folytatódik, aki az áldozat útját járja. Ugyanazon a nyírfaligeten megy végig nap mint nap, közben mesélnek a fák, mesélnek az épületek, mesél az egész város, és zúg a kórus, hogy hiszen ő tanult, felkészült, csak vizsgázni akar. Minden lépését, minden gondolatát többször is eléneklik, alig várjuk, hogy odaérjen végre a tanszékre, ahol megkérdezik tőle, mi történt, és a mesélő elolvassa a nézők döntését: hívják a rendőrséget. Ez várhatóan minden előadásban így lesz, ezért felmerül a kérdés, van-e egyáltalán értelme a szavazásnak. Mert ha az ellenkezőjét szavazzák meg, az is mindegy, a darab itt ér véget, a főszereplőből nem lesz hős. Az igazi Hedvig ugyanis akkor vált akaratán kívül hőssé, amikor szembeszállt a hatalommal, addig csak áldozat volt. Mivel a valóságos történetben katarzis, általánosan levonható tanulság nincs, ezért ki sem lehetett találni.

Túlságosan is akarták

A darab harmadik részében a diáklány teszi fel a kérdést: minek kellene ahhoz történnie, hogy róla szóljon egy előadás? Az alkotóknak viszont azt a kérdést kellett volna inkább feltenniük saját maguknak, mi értelme annak, hogy ez az előadás megszülessen. Ha a valós történet átérzését, kibeszélését, a trauma feldolgozását tűzték ki célul, ez nem teljesült, a nézők többsége inkább zavartan, mint felszabadultan távozott a végén. Páran talán korábban is megtették volna, ha nem szünet nélkül megy le az előadás. Ha azt akarták megmutatni, mennyire abszurd ez a történet, ahhoz kár volt a főhőst is ennyire karikírozni. Ha meg az vitte félre a koncepciót, hogy az érintett tiltakozása miatt mindenképp el kellett vonatkoztatni a valóságtól, akkor talán nem is kellett volna mindenáron színre vinni a darabot. Főleg úgy nem, hogy láthatóan még a szereplők sem élvezték. Csak az alkotók akarták nagyon, túlságosan is ahhoz, hogy az eredmény ne legyen művi és erőltetett.

Kár, mert ebben a történetben több volt, és többet is érdemelt. Miközben azt néztem, hogy lesz a főszereplőből intergalaktikus űrlény és egzaltált grófkisasszony, végig az járt az eszemben, milyen jól döntött Hedvig, hogy nem adta hozzá a nevét. Remélhetőleg ezzel a darabbal véget ért az, amit még el kell viselnie.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/1. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Középiskolai felvételi útmutató

Ersek, bardos

Listavezetők vitája az ÚJ SZÓ stúdióban II.

aa

VIDEÓ: Hegedűn játszott agyműtéte közben egy páciens

Helységnévtábla az Andódra vezető úton
Frissítve

Lefestették az érsekújvári helységnévtáblát az Andódra vezető úton

rendőrség illusztráció

Drogot árult egy nő Vágsellyén, őrizetbe vette a rendőrség

čaputová újságírók

Čaputová oknyomozó újságírókat fogadott

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Új Szó logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.