A „vörös pornóírónő” Nobel-díja

Elfride Jelinek esetében nincs szükség ilyen (nem is olyan nagyon rejtett) gyűlöletbeszédre, hiszen családneve árulkodik „idegenségéről”, ami a Szabadságpárt, azaz Haiderék számára főbenjáró bűn. Valóban, az írónő édesapja zsidó vallású cseh ember, aki bécsi lányt vett feleségül. A vegyészkutatót az mentette meg a náci haláltáboroktól, hogy a II. világháború idején nélkülözhetetlen kutatásokat végzett a Wehrmacht számára, amiért mentességet kapott. ĺme, a személyes indíttatás és a családi konfliktus, hogy az írónő egyik legfontosabb témája legyen – sok tisztességes írástudóval, politikussal együtt – az osztrák felelősség a náci uralom idején. 1995-ben megjelent regénye, A holtak gyermekei a lehető legélesebben bírálja, hogy Ausztria társadalma nem képes szembenézni a fasiszta múlttal, a holokauszt tragédiájával és azzal, hogy az Anschluss utáni évek nem írhatók teljes egészében az össznémet számlára, a jelentős osztrák részesedést a bűnből vállalni kell, mert a náci méreg jelen van és fertőz. Mondjuk az idegengyűlölet és a rejtett antiszemitizmus megnyilvánulásaiban. És nem ez volt az első olyan műve, amely követeli az osztrák önvizsgálatot. Nemcsak Haiderék nem szeretik az ilyen irodalmat, hanem koalíciós partnerük sem. Például nemrég a kulturális kormányzat elutasította annak az operának a bemutatását, amelynek szövegkönyvét Jelinek írta. A szöveg brutális keménysége miatt nem szerepelhet Olga Neuwirth zeneszerző alkotása azon a Bécsi Opera és a Salzburgi Ünnepi Játékok által rendezendő fesztiválon, amellyel jövőre a köztársaság újjáalakulásának hatvanadik, az osztrák államszerződés ötvenedik, illetve az EU-tagság tizedik évfordulóját kívánják megünnepelni. (Kérdés, persze, hogy Ausztria megengedheti-e magának azt a luxust, hogy egyetlen Nobel-díjasát száműzze erről az ünnepségről?)

Szóval igazat állított az a berlini rendező, Christoph Schlingensief, aki tavaly a Burgtheaterben állította színpadra az írónőnek az iraki háborúról szóló drámáját, amikor kijelentette: „Jelinek szövegei nem idegnyugtató pasztillák. Jelinek inkább hasznos akar lenni, mint köztiszteletnek örvendeni.” Erre utal az is, hogy Jelinek nem csak műveivel vált ki vitákat, olykor botrányokat, emellett aktívan politizál. Fiatalon az osztrák kommunista párt tagja volt, és baloldali meggyőződését akkor is megőrizte, amikor már kiábrándult a bolsevik eszmerendszerből. Radikális feminista nézeteiért politikai ellenfelei „vörös pornóírónőként” gyalázzák. Az írónő, aki október 20-án tölti be 58. életévét, betegeskedik, ezért valószínűleg a decemberi stockholmi díjátadására sem tud elmenni. De sohasem marad adósa politikai ellenfeleinek. Például, amikor a Haider-párt 2000-ben a kormánykoalíció tagja lett, úgy csatlakozott az Európa-szerte tapasztalható felháborodási hullámhoz, hogy meghatározott időre betiltotta színműveinek előadását Ausztriában. Az igazság kedvéért hozzáteendő, hogy a jelenlegi kormány ugyan nem szereti Jelineket, és ő sem a kormányt („semmi közöm ehhez a társasághoz” – nyilatkozta), de Heinz Fischer, a szocialista államelnök gratulált, nyilván ezzel a gesztussal Jelinek nézeteivel is közösséget vállalt. És noha maga a Nobel-díj mindig kiszámíthatatlan és váratlanul érkezik, azért honfitársai már hozzászokhattak ahhoz, hogy Jelineket ismeri és elismeri a világ. 2001-ben például A zongoratanárnő című, magyarra is lefordított regényéből készült film a cannes-i fílmfesztivál nagydíját nyerte el. És még ebben a hónapban Prágába is el kellene utaznia, hogy átvegye az idei Franz Kafka-díjat és jelen legyen, amikor a prágai Nemzeti Színházban, a németnyelvű színházak fesztiválján, a bécsi Burgtheater bemutatja egy vízi erőmű építéséről szóló új drámáját, A Művet.

Elfride Jelinek irodalmi jelentősége félreérthetetlen Európában, a német nyelvterületen pedig nem csupán művészi erényeit méltatják, hanem (ritka az ilyen egyezés) egyszersmind az egyik legolvasottabb kortárs szerző. Immár a Svéd Akadémia is megkoszorúzta életművét. Olvasni kell, kellene írásait. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy ne feledkezzünk meg arról a politikai közegről, amely ebben az identitásával szüntelenül vívódó Közép-Európában minden olyan írót ellenségesen fogad, aki a nemzeti múltat, a társadalmi állapotokat kritikusan kezeli és nem hajlandó a nacionalista maszlagok ismételgetésére. Nemrég írtam arról, hogy a lengyel Nobel-díjast, Czesz#aw Mi#oszt magának a pápának kellett megvédenie azoktól a méltatlan támadásoktól, amelyek közvetlenül halála után elhangzottak. A magyar jobboldal nagyon nem szereti Kertész Imrét. Vagy másfél évtizeddel ezelőtti história, hogy a szerb nacionalisták miként kényszerítették önkéntes emigrációba a XX. század egyik legnagyobb szerb íróját, a sajnálatosan korán elhunyt Danilo Kišt. A legnagyobb belorusz író, Vaszil Bikov Finnországban talált menedéket, amikor Lukasenko uralomra került, és csak meghalni térhetett haza. A „bűn” közös: olyan társadalmat akartak és akarnak, amely valóban demokratikus és a demokrácia érdekében, annak védelmében a hazug mítoszokat bírálták, bárha legyenek azok úgynevezett nemzeti jelszavakkal leplezve. Néha – naivul – abban bíznánk, hogy a Lajtától és Pozsonytól nyugatra nem létezik ilyen gond. Sajnos, létezik.