A vita kedvéért való vita

A felmérések szerint a szlovákiai lakosság a legkevésbé a parlamentben és a kormányban bízik, például az AKO kimutatásai alapján meglehetősen stabilan 25 százalék körül mozog az intézmények támogatottsága. Tehát minden negyedik állampolgár gondolja úgy, hogy ezek az intézmények megfelelően és hitelesen képviselik az érdekeit. Valószínűleg a 25 százaléknyi szimpatizáns egy része sem látta a parlamenti ülések közvetítését, mert akkor még inkább elveszítenék a hitüket a rendszerben. A parlamenti viták ugyanis alapjában véve nem túl érdekes szeánszok. A felszólalók ezerszer hallott frázisokat puffogtatnak, személyeskednek, a barátaikat körbedicsérik, az ellenfeleiket leszidják, és sok esetben még a tényszerűség látszatát is kerülik. Már ha egyáltalán veszik a fáradságot, és részt vesznek az ülés vitáin, nem csak magán a szavazáson, mint a képviselők döntő többsége.

Ami a törvényhozásban zajlik, az egyfajta szükséges rossz, az álláspontok ütköztetésének a rituáléja. Például Šimkovičovánál maradva az ellenzéknek nem elég úgy tennie, hogy nem tetszik neki a kulturális miniszter tevékenysége, valahogy látványosan jeleznie is kell a problémát és azt, hogy tökéletesen alkalmatlannak véli a tisztség ellátására. Ez egyfajta választói elvárás, hiszen a miniszter kivívta maga ellen a jóérzésű kultúrafogyasztók ellenszenvét. A figyelemfelkeltő demonstrációk és tiltakozások után a logikus következő lépés a leváltási indítvány – teljesen függetlenül attól, hogy mennyi esély van egy ilyen kezdeményezés sikerére. A vitákban elhangzottakból idézetek születnek, a szavazás eredményéből pedig sérelmek, az élet megy tovább, pár hónap múlva lehet bizonygatni, hogy Šimkovičová még alkalmatlanabb, mint annak kezdetben tűnt.

Ami stratégiai hibának tekinthető az ellenzék részéről, az legfeljebb a kezdeményezések időzítése. Gyakorlatilag fél évvel az érintettek kinevezése után kerül sor az első bizalmi szavazásra, ennyi idő aligha elég arra, hogy bárki is bizonyítsa a rátermettségét, legyen akár a legéletképesebb tárcavezető. Dolinkovára egészségügyi miniszterként évek tehetetlensége zúdult. Az egészségügyi szabályozásokat érintő problémákban a Heger meg Matovič tevékenysége mellett többek között az előző Fico-kormányok felelőssége is megkerülhetetlen, de nem konkrétan Dolinkováé. Aligha az ő személyes hibája az egészségügy katasztrofális állapota. Bizonyos értelemben véve még Šimkovičová sem hibáztatható, hiszen sem az RTVS-reform, sem a művészeti támogatások rendszerének átalakítása sincs teljesen kőbe vésve, folyamatosan változnak a tervek a koalíció belső konfliktusai miatt. A címlapokon viszont jól mutat: az ellenzéknek nem tetszik a két miniszter.