A székely szombatosok elfelejtett tragédiája

Negyven esztendővel ezelőtt én még járhattam Bözödújfaluban. Marosvásárhelyi barátaim kalauzoltak ide, Bözödi György házába. Bözödi a harmincas évek végén tűnt fel egy szociográfiával, Székely bánja volt a címe, amelynek – mint egyik méltatója, Gáll Ernő megállapította – „egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy szembeszegül a székely múltról költött önámító képpel... Bözödi demitizál annak a felismerésnek a jegyében, hogy a hiú és nacionalista történelemfelfogás csak súlyos károkat okozott és okozhat.” Iszonyú sorsot élt Bözödi, megjárta a börtönöket is, újabb írásait sorra-rendre letiltotta a cenzúra, verseit is, történeti kutatásait összegező monográfiáját nemkülönben. (Bözödi gyűjtötte össze a székelység 1848-as hiteles hagyományait.) Ott, a helyszínen, amely olyan szegény falu volt, hogy még egy kocsmát sem volt képes eltartani, tőle hallottam először a maroknyi szombatos elképesztő históriájáról. És Bözödi egyik földije, Kovács András 1981-ben a bukaresti Kriterionnál megjelentette a Vallomás a székely szombatosok perében című hallatlanul izgalmas könyvét. Egy évvel később Budapesten is kiadták. A szerző Bukarestben szolgált újságíróként, sokáig a kiváló hetilap, az A hét szerkesztőségi titkáraként, aztán nyugdíjas lett, és most a budapesti sajtószakszervezet közlönyéből tudtam meg, hogy 76 éves volt, amikor az utolsó szombatosok egyikeként itt hagyta e világot. Ugyanúgy felejtésre ítéltetetten, mint ahogyan Bözödire sem emlékszik már senki sem.

A székelyek között a szombatos mozgalom Bethlen Gábor idején keletkezett. A fejedelem kancellárja, Pécsi Tamás, aki korának jeles hittudósa is volt, az agresszív katolicizmus és a már konok konzervativizmusba merevedett kálvinizmussal szembeni lázadásként fordult a Bibliához, az Ótestamentum tanításaihoz. A vallási megújulás egyik sajátossága az volt, hogy vasárnap helyett a szombatot tartották heti pihenőnapként, és a zsidó hittételekből is kölcsönöztek néhányat. Bethlen halála után I. Rákóczi György kíméletlenül fellépett velük szemben, Pécsit és vele együtt az egész közösséget üldözték, ezért kénytelenek voltak török földön menedéket keresni. A következő évszázadokban lassan-lassan visszaszivárogtak, és Bözödújfaluban leltek otthonra. A következő fordulat sorsukban a kiegyezés után következett, amikor az Eötvös-féle egyházi rendezés a zsidó egyházat egyenjogúvá tette, viszont a szektákat nem ismerte el. Ekkor a bözödújfalusiak a zsidó hitközséghez csatlakoztak, ám szertartásaikban soha nem használták a héber nyelvet. Hitük a szegények szolidaritására épült: a kölcsönös segítség erkölcsi parancsára és arra a hűségre, amely annyi hányattatás között megőrizte magyarságukat.

A második bécsi döntés után, 1940-ben Bözödújfalu újra Magyarország lett, tehát érvényesek lettek az addig meghozott és a későbbiekben egyre kegyetlenebb, Horthy által szentesített zsidótörvények. 1944-ig azonban a helyi hatóságok nem nagyon vonatkoztatták ezeket a székely szombatosokra. 1944-ben azonban a deportálások felgyorsítására az „anyaországból” érkeztek újabb csend-őregységek. Ezek már nem hunytak szemet a bözödújfalusi székelyek „vallási eltévelyedése” felett, és az „igazi” zsidó magyarokkal együtt a vagonokba kerültek. Onnan a gázkamrákba. Egy-két ember élte túl a székely holokausztot. Egyébként Kemény Zsigmond, aki erről a tájról származott, egyik legnagyobb regényét róluk írta: rajongóknak nevezte őket.

Nemrég emlékeztünk a holokauszt gyalázatára. Ezért is szóba kerülhetnének a szombatosok, akik létükkel cáfolták azt a rasszista előítélet-halmazatot, amellyel a fasiszta ideológia indokolta a népirtást, hiszen ezek a székely parasztok nem voltak, nem lehettek sem „idegen származásúak”, sem „asszimilált magyarok”. Én azért idézem tragikus emléküket, mert a napokban éppen Székelyföldön került sor egy olyan botrányra, amely ellen a történelmi emlékezet felfrissítését fontosnak tartom. Az RMDSZ hivatalos vonalával szembeszegülő és magát a „valódi” magyar érdekek képviselőjeként feltüntető Székely Nemzeti Tanács gyergyószentmiklósi ülésén egy küldött szó szerint a következőket mondotta: „Németországot németek vezetik, Lengyelországot lengyelek, Szlovákiát szlovákok, Magyarország az egyetlen, amely lassan második Izraellé válik...” A Székely Nemzeti Tanács ugyanúgy elmarasztalta az antiszemita szónokot, mint az RMDSZ felelős vezetői, például Markó Béla. A szónok azonban arra hivatkozott, hogy ez az ő magánvéleménye, tehát ezért senki felelősségre nem vonhatja őt. Az a település, ahol ez az újfasiszta lakik, nincsen messze attól a helytől, ahol valamikor Bözödújfalu állt. Hát nem jutott eszébe, hogy mi történt a székely szombatosokkal? Nem hatott a genius loci, a „hely szellemisége”? Nem. Hát akkor emlékeztetni kell. Nehogy a méreg terjedjen.