A szabadság véres karikatúrája

SZOMBATHY PÁL

A rombolás nagy életkérdéseiben nincs helye a tépelődésnek; erőszak, mészárlás gazemberségeire nincs mentség. A Charlie Hebdo-tragédiát így kezelném elsősorban: egy pusztításra épülő káosz megnyilvánulásának minden olyasmivel szemben, amit nem akar érteni, elfogadni, tolerálni; amikor érzékenységre, sértésre, akár rossz ízlésre is kizárólag erőszakkal képes válaszolni. Ez a barbárság támadása a civilizáció ellen. (Legyen annak jelzője bámilyen is.)

Számomra ez az elsődleges, nem a sajtószabadság. Az ugyanis egy bonyolultabb részletkérdés: öncenzúra vajon annak mérlegelése, hogy mit gúnyolok és hogyan? Lehet igen, de lehet nem is. A visszafogottság, tapintat, óvatosság, arányérzék és mérték nem feltétlenül a sajtószabadság ellenfele. Nem tartom félelemnek, hogy a CNN, az AP nem mutatja meg a karikatúrákat, habár verbálisan pontosan körülírja azokat, ebben a helyzetben ezek az orgánumok nem öntik az olajat a tűzre. Feladták a sajtószabadságot ezzel a döntésükkel? Megadás a visszafogottság? (A perifériás vidékek értelmisége hajlamos a túllihegésre, hogy centrumosabbnak látszhassék legalább messziről.)

Nem karikatúrák közlése, inkább utánközlése bizonytalanít el. Mondok személyes példát erre a dilemmára, a provokáció mértékének, helyének, idejének, tárgyának megválasztásában. A Magyar Hírlap című napilap főszerkesztője voltam a tíz év előtti nagy botrány idején: némi morfondírozás után közöltük sajtószolidaritásból a dán lap Mohamed-karikatúráit. (Komikus utójáték volt a tulajdonos felháborodása, aki imígyen ordított velünk: „Nektek elment az eszetek? Hogy adok így el buszokat Iránba?”). Nos, mai eszemmel, tapasztalatommal már nem biztos, hogy utóközölném egy olyan helyzetben azokat a rajzokat. Valószínűleg nem tenném, felesleges hisztériának, hősködésnek gondolnám a gesztust, inkább a gyűlölet mibenlétéről tudósítanék. Ha tetszik: inkább mostani CNN lennék, igen.

Megtódítom egy másik szakmai esetemmel: habozás nélkül bólintottam rá anno vezető lengyel, cseh és szlovák napilap megkeresésére, hogy közöljünk együtt, egyszerre azonos karikatúrákat Európa diktátoráról, a fehérorosz Lukasenkáról. (Ennek az esetnek is volt megmosolyogtató következménye: a szerkesztők kitiltása Belaruszból.) Ma is így tennék alighanem, hiszen egy erőszakos, csaló önkényúrról van szó, a helyzet politikailag, kulturálisan nem sokkal bonyolultabb ennél a summázatnál itt a szomszédban.

Mi a tanulság számomra? Az óvatosság, a jó ízlés, a stílus, a türelem, a megfontoltság nem feltétlenül azonos az öncenzúrával. Mint ahogy izgágaság, kíméletlen hisztéria, sértegetés sem keverhető össze a szabadság eszméjével és éthoszával. Örülnék, ha ilyen társadalmi-kulturális disputákban nálunk nem egyből a verbális géppisztolyok kerülnének elő, amelyek a legsúlyosabb címkéket lövik a másként vélekedőkre. Tévedni emberi dolog, megalázni, földbe döngölni csordaszellemű hitványság.

A barbárság külön kategória. A multikulturális nyugati bevándorlási modell bukása pedig másik, súlyos fejezet.

A szerző magyarországi publicista