Tapsoljuk meg!

Aki utazott már a régiónkban repülővel (elsősorban charter vagy fapados légitársasággal), az már szinte hozzászokhatott, hogy amint leszáll a gép, az utasok hatalmas tapsviharban törnek ki. Máshol ezzel nem is találkozunk, bevallom, számomra is furcsán hat – a buszsofőrt vagy a mozdonyvezetőt sem tapsoljuk meg, amikor beérkezik a szerelvény az állomásra –, de nem ez a legrosszabb szokása az utasoknak. Hanem hogy sokan mintha nem fognák fel, hogy rajtuk kívül még akár több száz ember is van a fedélzeten, így nem ártana ehhez mérten viselkedni.

Most nem azokra az esetekre gondolok, amikor olyan balhé, tettlegességig fajuló vita van a fedélzeten, hogy a gépnek kitérő repülőtéren kell leszállni (addig pedig sok esetben a szó legszorosabb értelmében az üléshez ragasztják, kötözik a problémás utast), vagy amikor a vélhetően első alkalommal repülő indiai utasok pénzérméket szórnak a hajtóműbe, hiszen ez minden bizonnyal szerencsét hoz rájuk… De leginkább járattörlés lesz belőle, és sokan bosszankodhatnak.

Hogy miről jutott ez az eszembe? Az aktualitása miatt. Éppen Szingapúr és Bangkok között repültem, miközben a szomszéd utas 8–10 másodpercenként szipogott. Mint akinek tele van az orra, de nem fújja ki, csak felszívja. Elég zavaró, sebaj, gondoltam, előkapom a fülest, aztán majd valamilyen zenével elnyomom a nem kívánatos háttérzajt – persze nem találom… Így marad a szenvedés, talán kibírom a bő kétórás utat, vagy ha szerencsém van, akkor a fiatal fi ú elalszik, és akkor tán alábbhagy a zavaró hang (nem aludt el...). De ha már így alakult, akkor elő a laptop, és megírom a cikket, ami eredetileg másról szól volna...

Közben eszembe jutott, az eddigi utazások során milyen viselkedésekkel kellett szembesülnöm – minden bizonnyal ezek közül párral az olvasók is találkoztak. Volt itt minden: az ülésemre felrakott láb (hogy kényelmesen aludjon az utas, az már nem zavarta, hogy időnként fejbe rúgott), hangoskodás – két utas között nyolc sornyi távolság volt, de ők így is „beszélgettek” –, lábszag (kényelmesebb cipő nélkül pihenni, de talán nem ártana előtte lábat mosni…), részeg utasok hangoskodása, agresszív hangnem, vécén való cigarettázás, és természetesen a szellentés sem marad ki a repertoárból (úgyse derül ki, honnan ered a szag, gondolhatta a megkönnyebbült utas)… De talán ami mindent vitt: egy hosszú, tíz órát meghaladó utazás Pekingbe, amikor kb. minden második percben valamelyik irányból torokköszörülést, mondjuk ki: turházást lehetett hallani. Mondanom sem kell, hogy ez a hangzavar a nem hazafele utazók többségénél étvágyűzőként is működött. Rám pedig traumaként hatott.

Csak nem akart eltelni az a kétórás út, egy véget érni nem akaró utazásra hasonlított, a szipogás pedig egyre intenzívebb volt. Hiába próbáltam zsebkendőt nyújtani a fiúnak, nem értette, mire célzok. De végre leszállt a gép (legszívesebben én is tapsoltam volna – legalább gondolatban), így amilyen gyorsan csak lehetett, távoztam a fedélzetről, a poggyászoknál pedig a szalag másik végére álltam, bízva abban, hogy odáig csak nem fog hallatszani a szipogás. Míg jöttek a csomagok, egy gyors látogatás a mosdóba – de ezt nem kellett volna. Odabenn a kínai gép hangzavara tett pontot erre az utazásra, rendkívül intenzíven. Sebaj, a zavaró háttérzaj megoldotta a kérdést, hova menjek ebédelni: sehova. Aznap csak este voltam képes ételre gondolni… Tapsoljuk meg az utastársakat!