A sorsközösség ereje

Ezek a gondolatok hatották át a magyar politikusoknak az egykori ferencvárosi Páva utcai zsinagógát emlékhellyé, Holokauszt Emlékközponttá avató beszédeit. A parancsoló kétségbevonhatatlanságnak szinte a koppanás keménységével elhangzott kinyilatkoztatása, hogy a zsidóságot sújtó népirtás nem zsidó, hanem összmagyar ügy, a szlovákiai magyarság számára a sorsközösség szinte fluidumszeruen kisugárzó valóságerejével hat.

Amikor a koncentrációs táborokból a túlélok az ismét Cseh-szlovákiához tartozó magyarlakta kisvárosokban a sok helyütt kifosztott otthonaikba visszatértek, a puszta életben maradás eltompította az új keletu fenyegetettség jeleinek érzékelését. Az átélt borzalmakról szólni nem akaró hallgatásba burkolózva még gyanítani sem merték, hogy a megalázottság és kirekesztettség magukba fojtott fájdalmát újabbak tetézik. S ezekben a megpróbáltatásokban immár osztozni fognak a tolük elidenedettnek hitt környezükkel, amelynek magatartásában elhurcolásukkor a közöny elhomályosította az együttérzést, a segíteni akarással küszködo tehetetlenséget, s a korántsem oly ritka egyéni kockázatvállalás eseteit. Már elkezdodött a kassai kormányprogram szellemében született magyarellenes intézkedések foganatosítása, s minden készen állt a magyar etnikum teljes felszámolására irányuló beneši jogfosztó dekrétumok életbelépésére, amikor a szlovákiai zsidóság is egyszer csak a megbízhatatlan idegenekkel szembeni közhangulat célkeresztjébe került. A Szlovák Nemzeti Tanács lapja, a Národná obroda 1945. július 25-én azon háborgott, hogy az internálótáborból hazatért zsidók – akik számára „valamely koncentrációs táborban való részvétel” (sic!) politikai elojogokat biztosít – magyarul beszélnek. Márpedig Szlovákiában nincs helye a magyar és a német nyelvnek. Rá egy évre a Szlovák Nemzeti Felkelés második évfordulójához közeledve az élesedo politikai harcok közepette a szociális radikalizmus lángjait lobogtató elvadított volt partizánok olyan röplapokat terjesztettek, amelyek azt hirdették, hogy „a zsidók a szlovák nemzet és a Csehszlovák Köztársaság legádázabb ellenségei”. A magyar külügyminisztériumba is eljutó egyik röpirat rendcsinálással fenyegetozött, „pogrom formájában zsidó életek árán is”. Az elszabadult indulatok minden csitítás ellenére felébresztették a félelmi reflexeket a még eleven lidércnyomásos rémképekkel viaskodó megviselt lelkekben.

Ebben a légkörben a magyarsághoz tartozás kettos terhének vál-lalására kész zsidók is válaszút elé kerültek. S ennek következményei tetozték be azt az emberi és szellemi – a szlovákiai magyarság 1948 utáni újbóli életre kelésére és talpra állására kiható – értékhiányt, amit a koncentrációs táborok poklában végbement pusztítás okozott.

A zsidó származástudat, illetve identitáselemek és a magyarsághoz tartozás összhangba hozása iránti késztetés kettos kisebbségbe kerüléssel járó hátrányai már az Osztrák–Magyar Monarchia romjain létrejött Csehszlovák Köztársaság fennállásának elso éveiben jelentkeztek. „Szlovákiai zsidó részérol magyarnak lenni áldozat... A zsidó azzal, hogy magyarnak vallja magát, vállalja és viseli egész életére kihatóan a magyar kisebbségi sors minden baját és küzdelmét, s még csak arra sem számíthat, hogy részesüljön azokban az esetleges kedvezményekben, amik egyszer-másszor a magyar kisebbség osztályrészéül juthatnak” – állapította meg a kassai jogi szakíró, Ungár Joób a Magyarok Cehszlovákiában címu, 1938-ban megjelent tanulmánykötetében. A magyarságtól való eltávolodás társadalmi elonyeit lebegtetve ugyanis a magyar kisebbség gyengítésére irányuló csehszlovákiai hatalmi törekvések sajátos módszerhez folyamodtak: nem a szlovákká válást eroltetették, hanem az izraelita népesség számára zsidó nemzetiségi státust vezettek be. Ezzel sikerült a magyar lakosság számarányát Kassán 20 százalék alá csökenteni, ami együtt járt a magyar nyelvhasználati jog elvesztésével a közhivatalokban. Az így megindult disszimilálódási folyamat nem állt feltétlenül ellentétben a szabad identitásválasztással, amennyiben a zsidó nemzetiségi besorolás ténylegesen meglevo zsidó nemzetiségi öntudatra, s nem pedig javarészt politikai indíttatású motivaciókra épült volna.

Mindazonáltal a magyarságba beolvadt, s a magyar kisebbséghez tartozást létformaként megélo izraelita vallásúakon és zsidó származástudatot orzo rétegeken túl a többségi nemzethez asszimilálódókban s a kifejezetten zsidó nemzeti öntudatba kapaszkodni igyekvokben is mélyen élt a magyar nyelvhez és kultúrához való kötodés. A már említett Ungár Joób joggal állapíthatta meg 1938-ban, hogy „a magyar irodalom, képzomuvészet és színészet nem nélkülözheti ma Szlovákiában a zsidóságot, mint kultúrahordozót, fogyasztót és terjesztot, nem nélkülözheti mint anyagi eroforrást.” Ez a szerep foként a vidéki társas és kulturális életben, a kisvárosi polgárság életmódjában, kultúrájában, hagyományorzésében, egy sajátos regionális tudatban és életformában jutott kifejezésre. Minden bizonnyal ez a helyi, a közjó érdekében kifejtett igyekezetben elmélyült összefonódás adta a kivételes erkölcsi erot a nyugdíjas komáromi polgármesternek, Alapy Gáspárnak ahhoz, hogy tiltakozásul önként a halálmenetbe álljon, és elutasítsa a megmentésére tett kísérletet. E sajátos helyi azonosságtudat megtestesítoinek a szlovákiai magyar polgárság felszámolásával összefonódó elvesztése mért máig ható csapást az értelmiségi elit nélkül maradt szlovákiai

Nem véletlen, hogy a zsidó–magyar szimbiózis hagyományainak felélesztése a rendszerváltás után a szlovákiai magyar kisvárosokban, Komáromban, Dunaszerdahelyen, Érsekújvárott indult meg, a maroknyi izraelita vallást gyakorló és a zsidó identitás bizonyos elemeit, fokozatait orzo leszármazottakkal együtt, akik számára immár adott az alija és a jerida, a kitérés és a betérés közötti szabad választás lehetosége is. E hagyományoknak minél teljesebb emberi, szellemi és erkölcsi értékeire kiterjedo birtokbavétele a holokauszt áldozatai iránti igazi szlovákiai magyar elégtétel.

A szerzo történész