A ruszin címer és az ukrán helyzet

A belső konfliktusaikról és motivációikról azonban nem sokat tudni, ezért is volt furcsa élmény beleolvasni Milan Pilip Ruszin Nemzeti Szimbolika címet viselő könyvébe. A könyvhöz hasonló dekoratív, háromnyelvű (ez esetben ruszin, angol és szlovák), sok képet és ábrát tartalmazó kiadványok előnye, hogy a kívülállók számára is eléggé szemléletesen ábrázolni tudják egy izolált közösség problémáját. Szlovákiai magyar viszonylatban csak egyetlen párhuzam jut eszembe, a táblaállításokat és a kétnyelvűség akadályait feszegető A hely nevei, a nyelv helyei. A ruszinoknak táblái éppenséggel nincsenek, van viszont egy címerük és egy zászlójuk, ami egyrészt dicséretes, másrészt visszaadja a nemzeti identitásuk egy alapvető problémáját: az önmeghatározással kapcsolatos dilemmákat. A ruszinok két választási lehetőség között őrlődnek: az ukrán kapcsolat és a beolvadás és ennek alternatívája, a sokszor már ruszofíliával határos nagyszláv testvériség eszméje a két pólus. Mivel ruszin anyaország a közelmúltban nem létezett, számos sérelem halmozódott fel a magyar és csehszlovák hatóságokkal kapcsolatban egyaránt. A ruszin címer pedig szépen szimbolizálja ezt a megosztottságot: az egyik oldalon a hagyományos szláv színkombináció kíséretében egy vörös medve tekint optimistán a jövőbe, a másik oldalon pedig ott sorakozik a világoskék-aranyszínű ukrán színsáv, jelezve, hogy  milyen gyökerei vannak a népcsoportnak. A címer egy viszonylag új képződmény, jellemző módon Prágából kellett megalkotni kompromisszumos módszerrel, mivel Kárpátalja Csehszlovákiához csatolása után az egyes hatalmi csoportok képtelenek voltak egymással konszenzusra jutni. A mesterséges megegyezést aztán úgy sikerült elérni, hogy mindegyik csoport kapott valamit, amit magához közelállónak érezhet. Maga Pilip még a (széles körben használt) ruszin címerből is eltávolíttatná a kék-arany sávokat, hogy a hagyományos szláv színvilággal, a pirossal, fehérrel és kékkel helyettesítse azokat. Mindezt az orosz-ukrán konfliktus idején írja meg egy könyvbe, ami részben választ is szolgáltat arra a kérdésre, hogy miért annyira nehéz a ruszinoknak – akiknek olyan barátai vannak, mint az oroszok, azoknak ellenségre valójában nincs is szükségük. Hogy mi lesz a ruszinokkal a jövőben, azt nem tudni, a kisebbségi bizottsági ülések állandó és kiszámítható színfoltja, mikor az ukránokkal veszekednek a nemzeti identitás alapvető kérdéseiről. Persze soha nem lehet tudni, legutóbb Besztercebányán állítólag megegyeztek több fontos témában is – kérdés, hogy konkrétan miben tud és akar segíteni nekik a szlovák állam. Az optimizmusra nincs túl sok tér.