A nyomdafesték szaga

A sajtóetika figyelemre méltó paradoxona, hogy slapaj korában közepes rátermettségű szerkesztőségi munkatárs is könnyű tollal képes dolgozatot írni az újságírói erkölcsről. Aztán telnek az évtizedek, és ahogy telnek, úgy csökken az ember hajlandósága eszmét futtatni e tárgykörben. A paradoxon nyitja: idős kollégájával ellentétben a szerkesztőségi gyakornok meglehetősen keveset tud az alkotmány garantálta sajtószabadság és a realitások közötti szakadék mélységéről. Ján Budaj képviselő törvényalkotóként úgy viselkedett, mint egy kéthetes szerkesztőségi gyakorlattal rendelkező ifjú újságíró titán. Vagy még úgyabbul. Ugyanis sok mindent törvénybe lehet iktatni, a sajtóerkölcs követelményeit azonban semmiképpen. Annyira beleélte magát a politika mindenhatóságába vetett hitbe, hogy egy új társadalmi szervezetnek, a Sajtóerkölcs Szövetségének kellett őt figyelmeztetnie melléfogására.

Az 1989 novemberét követő első 12-15 hónapban még az újságíróelit tagjai is kamaszhoz illően lelkesedtek a társadalomra szakadt sajtószabadság láttán. Úgy 1992 táján azonban már megtapasztalták, hogy szerkesztőségek és egyének miként, milyen tényezők hatására tettek engedményeket a sajtóetika íratlan szabályainak rovására. Ugyanazok a politikusok, akik élharcosai voltak a pártlapok független orgánumokká való átalakításáért vívott közdelemnek, fogcsikorgatva vették tudomásul, hogy pártjuknak nélkülöznie kell a pártirodából sugallt sajtót. Nem egy kollégáról tudható és bizonyítható, hogy neve már 1993-ban is pártiroda fizetési listáján szerepelt, miközben az illető hivatalosan újságszerkesztőként kereste kenyerét.

A lapok magánkézbe vétele szerencsére többnyire nem járt a politikai irányvonal tulajdonos általi meghatározásával. A pártok vezetői e tényből kiindulva manapság nem a laptulajdonost igyekeznek becserkészni, hanem a főszerkesztőt. Többségüknek becsületére válik, hogy a nyomtatott sajtó meghatározó része nem lett hajlamos a pártlappá válásra. A laptulajdonosi érdekeknek tett etikai engedmények főképp abban fejeződtek ki, hogy több egyébként jól szerkesztett újság is bulvárosodott. Az elmúlt 13 évben tapasztalhattuk, hogy a pártállam évtizedeiben a sajtóetika szempontjából olyan „sarkigazságokat” próbáltak érvényesíteni, amelyeknek a fordítottja se igaz. A fordulat óta pedig olyan tényezők kezdtek érvényesülni, amelyek létezését úgy 1990-ben rémálmainkban se feltételeztük. Az olvasó még csak nem is sejti, mi lehet annak a következménye, ha valamely pártelnök baráti látogatást tesz egy főszerkesztőnél, ha a kiadó gazdasági érdekekre hívja fel a szerkesztő figyelmét, vagy ha a főnök éppen a hazafiságról ejt szót.