A nyilvános mosdó ünnepe

Nem pusztán azért, mert ezen a napon adott hírt arról, hogy Péterrévén ünnepélyesen átadták a falu népének a korszerűsített piacot és a „várva várt” nyilvános vécét, sokkal inkább azért, mert ettől a naptól kezdve új főszerkesztője van a lapnak.

Apró vidéki hír, ám annál tanulságosabb. Mi lett a régivel? A régit, elnézést a gorombaságért: lehúzták a vécén. Szebben szólva: úgy kirúgták, hogy a lába sem érte a földet. Illendőbb, tehát bürokratikusabb kifejezéssel élve: azonnali hatállyal menesztették. Mint az aktus egyik végrehajtója nyilatkozta, ez szerinte egészen természetes, „pláne egy olyan korban, napjainkban, amikor a lapalapítók, igazgatók nem indokolnak semmit, hanem máról holnapra felmondanak embereknek”. A bátor seggberúgás végrehajtói természetesen politikai funkcionáriusok, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács és magmája, a VMSZ vezető tagjai, akik számára mi sem magától értetődőbb, mint elrendelni, hogy mi történjék egy szerkesztőségben, s az újságírók miről, hogyan, sőt milyen kedélyállapotban írjanak.

A Magyar Nemzeti Tanács alapító jogokkal rendelkezik, és a lap (abszolutista) gazdájának tudja magát. A vajdasági magyar civil szervezetek, a vajdasági és a szerbiai, valamint a délkelet-európai független újságíró-szervezetek és számos független értelmiségi is tiltakozott, valamint a szerbiai ombudsman is felszólalt Pressburger Csaba hirtelen menesztése ellen, ámde teljesen hiábavalóan. Pedig a demokratikus eljárások örve alatt párthatározat végrehajtása ment végbe, mégpedig bolsevik módszerekkel.

A Magyar Szó fiatal, ambiciózus főszerkesztőjét azért kellett leváltani, mert a liberális újságírás, magyarán a sajtószabadság híve volt, azaz nem támogatta, hogy a lap a hatalmi helyzetben lévő párt és a „gazda” szócsöve legyen, miként azt sem, hogy a jobboldali populista demagógiát terjessze, melyet egyébként az anyaországból importálnak a párt utazó ügynökei, akiket a maradi provincializmusukkal megzsírozott nemzeti ideológiájuk mellett az tart össze, hogy valahányan a kisebbségi húsosfazékból meregetnek.

A nyakcsigolya-reccsentő ülés után kifejtették: a legnagyobb bajuk nem is az állítólagos „szakmai mulasztásokkal”, hanem a főszerkesztő „szemléletmódjával” volt, mert kevesellik a lapban a „hitet, reményt”, a „pozitív szemléletmódot”, az „új bizakodást”, a „nemzetrész” melletti elkötelezettséget, ami magyarra fordítva annyit tesz, hogy a főszerkesztő nem elég nacionalista, nem elég demagóg, és nem eléggé „elkötelezett” pártember, hanem vitapárti értelmiségi, aki a kisebbségi rezsimmel szembeni bírálatoknak is teret adott.

A kisebbségi politikai vezetőség „hagyományos szemléletmódja” szerint az újság feladata a nyilvános mosdók ünneplése. A lokális nagyságok szalagavatásairól, értekezleteiről, beszédeiről és piaclátogatásairól való beszámolósdi, az anyaországban regnáló jobboldali és keresztény párt agresszív sugallatainak a terjesztése és a kritikai hangvétel elfojtása. Ezt nevezi az újonnan kinevezett főszerkesztő asszony „hagyományos újságírásnak”, mellyel fel kívánja váltani a mindössze szűk két éve tartó publicisztikai modernizálódást.

A Vajdaságban ezennel lőttek a szabad sajtónak. Most aztán sorba lehet állni a nyilvános mosdók előtt és tapsolni, amikor a VMSZ elnöke átvágja a szalagot. A torkunkról nem beszélve.

Radics Viktória