A Nobel-díjas dalnok

Vagy továbbra is olyan szorongó, érzékeny lélek, mint fiatalon volt, és kerülni akarta a felhajtást, vagy sztárallűrjei miatt maradt távol, egyszerűen nem óhajtott számára ismeretlen közegben, idegenek társaságában, a kötelező szmokingban feszengeni.

Köszönőlevelében is felfedeztem némi ellentmondást. Az elején megjegyzi, hogy „bárki, aki könyvet, színdarabot ír a világon, valahol mélyen álmodik erről. Ez olyannyira rejtett vágy, hogy talán maguk sem tudnak róla.” Aztán jön a legszellemesebb rész: „Ha valaki valaha azt mondta volna, hogy egy kicsi esélyem van a Nobel-díjra, azt gondoltam volna, ez annyira lehetséges, minthogy a Holdra lépjek”. A végén pedig ez áll: „Nem egyszer gondolkodtam el azon, hogy a dalaim irodalmi értéket képviselnek-e. Köszönöm a Svéd Akadémiának, hogy ezt a kérdést fontolóra vette és ilyen csodás választ adott rá.”

Nos, ez utóbbi megjegyzésben némi álszerénységet vélek felfedezni, hiszen Dylan huszonegynéhány évesen már verseknek titulált szövegeket közölt a Broadside magazinban, a keleti parti folkerek vezető lapjában, a rendszeresen megjelenő dalszövegei mellett. Ezeket már akkor neves irodalmárok elemezték. Közülük sokan zseninek tartották, még a Tarantula című regényét, ezt a kusza, banális-szürreális szövegfolyamot is remekműnek kiáltották ki. Szóval korán elhitették vele, hogy amit csinál, az irodalom. Nos, nem volt az – és ezt egy Dylan-rajongó mondja, aki a vasfüggöny mögött az ő dalai segítségével tanult angolul és ismerkedett az amerikai kultúrával. Ezek a szövegek a műfaj abszolút csúcsát jelentették. De kellett hozzájuk a jellegzetes orrhang, a dallam, a szikár gitárkíséret, később a süvítő rockzene, illetve maga a figura, az egyszerre titokzatos és közvetlen, tüskés és szerethető, „népi” és entellektüel Bob Dylan. Akinek koncertjein (legalábbis a hatvanas években) olyan költők olvasták fel verseiket, mint Gregory Corso vagy Allen Ginsberg.

És ezzel el is értünk a lényeghez. Mostanság ismét divat színpadon verseket olvasni, zenei kísérettel vagy anélkül. A dalszövegek és a költemények közötti szakadék egyre kisebb, néha el is tűnik. Mert annyi igénytelenség, sekélyesség, giccs és gagyi zúdul ránk minden oldalról, hogy nagyon tudunk örülni egy-egy épkézláb, komoly mondanivalót közvetítő, elgondolkodtató dalszövegnek. Olyannyira, hogy versként kezeljük. És persze felértékelődnek a hatvanas években született Dylan-dalok is. Szomorúan mondogatjuk, hogy bizony, akkoriban még volt költészet a rockzenében, bezzeg ma...! És semmi meglepő nincs abban, ha a Nobel-bizottság is így látja.

A díjkiosztón Patti Smith olyannyira megilletődött a (talán) legfontosabb Dylan-dal éneklésekor (A Hard Rain's A-Gonna Fall), hogy bele is sült. Sokan ezt a kínos leállást is felemelően emberinek tartják, legalábbis olvastam néhány ódát róla a neten. Szerintem pusztán arról van szó, hogy ez a szöveg ma is olyan elemi erővel hat, mint 1963-ban. És velem együtt nyilván sokan szerették volna inkább a díjazottól hallani...