A nemzeti emlékezet „ősrobbanása”

Hagyományok és történelmi emlékek mindig is léteztek, de nem feltétlenül nemzeti hagyományokként. A középkori krónikák például inkább királyok, városok vagy egy társadalmi csoport – például a nemesség – dicsőítésére íródtak, és nem mai értelemben vett nemzetekről, nyelvi közösségekről szóltak. Inkább csak a 19. század hozta el az igényt arra, hogy a tömegtársadalommá váló nyelvi-etnikai csoportok saját, közös, jól megformált hagyományvilággal rendelkezzenek. Himnusszal, szobrokkal, történelemtankönyvekkel, nemzeti ünnepekkel – amik korábban nem léteztek. 

Érdekes és izgalmas dolog megpróbálni elkapni azt a pillanatot, amikor a sokszor korábban is már létező történelmi elbeszélések nemzeti szempontú magyarázatokat kapnak. Vegyük példának Timont, a 18. századi jezsuita történelemtudóst, akit ma a szlovákok Samuel Timonként, a magyarok Timon Sámuelként idéznek. A magyar akadémiai kiadványok szerint ő a magyar történetírás egyik megteremtője, tudományos igényessége, illetve forráskritikai szemlélete miatt; a szlovák történetírás pedig úgy emlékszik rá, mint a történészre, aki elsőként fejti ki rendesen a szlovákok eredettörténetét. Valóban, Timon 1733-as művében hangsúlyt helyez annak bemutatására, hogy a szlovákok a magyarok előtt „itt voltak”. Eszerint a magyarok

szövetséget kötöttek a szlávokkal, akik a Morava, Vág, Nyitra folyók és más folyók vidékét lakták egészen a Tiszáig, és nekik adták, ahogy mindjárt mutatom, használatra, Magyarország Duna menti síkságait.

Ami ebben az érdekes, hogy Timonnak ez a munkája egy korábbi, 1702-es írásának felújított kiadása volt, amelyben még nem volt szó a szlávok történeti elsőbbségéről a magyarokkal szemben. Timon először tehát nem foglalkozott a szláv kérdéssel, harminc évvel később mégis fontosnak tartotta beletenni művébe. 

Vajon mi változott 1702 és 1733 között? Talán csak a nyiladozó nemzeti korszellem érintette meg Timont? 

Vagy éppen magyar rendtársaira próbált rálicitálni. Hiszen a forrásokból az is rekonstruálható, hogy Timon ismerte az ugyancsak jezsuita Bencsik Mihályt, aki 1722-ben írt egy vitairatot arról, hogy Magyarországon történeti jogon a magyaroké a vezető szerep. Timon e rendtársának állítólag azt üzente, hogy „menj az ördögbe az ilyen dajkamesékkel”. 

Samuel Timonról viszont Katona István magyar történész – és ugyancsak jezsuita – mondta állítólag, hogy ha Timon tehetné, Jupiterről is bebizonyítaná, hogy szlovák volt. 

A magyar–szlovák történelmi nagyotmondás ördögi köre mindenesetre beindult, ekkor még csak papíron. Még csak a 18. században járunk, de e békés évtizedekben mégis forrt már a levegő az olyan kérdések körül, hogy ki volt itt előbb, ki a jövevény, ki kinek van „alárendelve”. Ezek a viták ekkor még inkább csak írástudók között zajlottak, és kolostorfalak mögé szorultak. A kor legnagyobb tudású embereiről van egyébként szó, akik a régi forrásokat a kibontakozó nemzeti látásmód prizmáján át ismertették vagy toldották meg saját magyarázataikkal, amelyek így kaptak egy új, nemzeti színezetet. Ha tehát pillanatkép nem is, de egy olyan folyamat mérföldkövei elég jól rekonstruálhatóak, ahogyan a patrióta (azaz a Magyar Királyság iránt elkötelezett) történetírásokban a modernnek mondott magyar és a szlovák nemzeti szempontok megjelennek.