A nemzet felemelése volt a tét

Ha egy ember életműve több mint másfél évszázadon át a halálos ítélettől kezdve az önkéntes száműzetésen át a gyűlöletig és a politikai gáncsoskodásig vált ki indulatokat az egyik oldalról, ugyanakkor mi, magyarok szobrokat emelünk tiszteletére és küzdünk emléke megőrzéséért, mintha folyamatosan forradalmat kellene vívnunk egy képzelt vagy valódi elnyomó hatalommal szemben az egyenrangúságunk elismertetéséért, azt jelenti, hogy ez az ember és életműve rendkívüli jelentőségű. Ahogy Petőfi a forradalom lelkét jelenti, Kossuth Lajos szimbolizálja a magyar szabadságot és a nemzet fölemelkedéséért vívott küzdelmet. Ő a legnagyobb nemzeti forradalmunk jelképe.

Miről szólt nemzetünk legnagyobb forradalma?

A polgári egyenlőségről, a társadalmi csoportok közötti egyenrangúságról, a közös felelősségről, a közügyek önálló intézéséről, az országot lakó nyelvi nemzetek autonóm fejlődéséről, a zsidóság emancipációjáról, egyszóval: Szent István országának fölemelkedéséről és függetlenségéről. De emellett sok minden másról is, például az önálló hadseregről, hiszen már 1848. március 22-én a pozsonyi országgyűlés a nemzetőrség megalakításáról hozott törvényt. Ezzel azonos időben alakultak meg a közbátorsági választmányok. ĺzlelgessük a körülmények alkotta szavakat, hallgassuk üzenetüket. A nemzetőrség nem a fegyveres erőt juttatja eszünkbe, inkább nemzetünk vigyázására és óvására utal, amiről a függetlenségi nyilatkozat egyik mondata is szól – a magyar nemzet védelmezi magát a rá mért halál ellen. A közbátorság pedig a nemzet ügyéért nyilvánosan vállalt kiállást, a helytállás üzenetét közvetíti. A szóban a forradalom tömeglélektani hatása rejlik: a köz érdekében nyilvánosan tenni azt, amit mindaddig senki sem tett. Ha leegyszerűsítjük a formát, ha elhagyjuk róla a természetes és velejáró kinövéseket, egyértelművé válik, hogy a 48-as forradalom az egyetlen eggyé forrott célról: a nemzetről, az országról, a hazáról, a jövőről szólt. Erre buzdított Petőfi felkiáltása: Talpra magyar; és három hónappal később Kossuth dörgedelme az országgyűlésben: Uraim, a haza veszélyben van!

Akkori elődeink jobban tudták, mint néhány évtizeddel későbbi utódaik, hogy a valódi veszélyt az önrendelkezés hiánya, azaz az idegen érdek szerinti cselekvés jelenti. „A magyar nemzet alkotmányos trónjáról, a nemzet nélkül senki sem rendelkezhetik” – szögezte le az 1849. április 19-én Debrecenben elfogadott függetlenségi nyilatkozat. Ha figyelemmel követtük a nyilatkozatnak ezt a mondatát, akkor érthető, hogy többről van szó, mint a demokráciáról. Nem a többség uralmáról szól a nyilatkozat, hanem a nemzetről. A nemzet pedig nem a többség‚ hanem mindenki, aki vállalja az együvé tartozást.

A forradalom kezdetén Kossuth, egy héttel a Nemzeti Múzeum előtti eseményeket követően – ugyanakkor, mikor az Országgyűlés elfogadta a nemzetőrségről beterjesztett indítványt – közbátorsággal jelentette ki: a horvátok belügyeikben a saját nyelvüket használhatják. Majd eltelt öt hónap és hét nap – a minisztertanács elismerte Horvátország teljes autonómiáját.

Gondoljuk végig: valóban csak a rendiség megszüntetése volt forradalmi cselekedet? A többi nemzet méltóságának elismeréséhez, a különbözőség elfogadásához legalább annyi közbátorság kellett, mint a közteherviselés meghirdetéséhez vagy az úrbériség eltörléséhez.

A rosszhiszemű prókátor és a kocsmai értelmiségi azt kiálthatja: nem volt más választás. Dehogynem lett volna. A győztes tavaszi hadjárat idején 1849-ben nem a hadi helyzet szorongattatásától, hanem belső meggyőződése szerint kötött megállapodást Teleki László gróf, párizsi nagykövetünk a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról. Egy hónap leforgása alatt pedig létrejött a magyar–román és a magyar–szerb megegyezés. Ellenlábasaink hívatlan prókátorai ugyan ismét közbekiálthatnak, hogy ezt az orosz csapatoktól való félelmünkben tettük. De csak a beavatatlan fajankók hiszik el, hogy ez igaz. Az orosz csapatok 1849. június 15-én értek a Duklai-hágóhoz. Ezt követően, félelmi rettegésben Paszkievics tábornok hadaitól, egy hónap alatt nem lehetett volna megfogalmazni egy bölcseletileg tiszta törvényjavaslatot a nemzetiségek jogáról és a zsidók emancipálásáról, ha ez a szellemiség kezdettől fogva nem létezett volna. Mind a két törvényt 1849. július 28-án elfogadta az országgyűlés, a világon elsőként csakúgy, mint előtte jó 250 évvel a tordai országgyűlés Európa első vallási türelmi rendeletét. 1849 júliusának végén minden készen állt egy modern Magyarország működéséhez, sőt európai viszonylatban is egyik legmodernebb állam működéséhez.

Ha valakinek kétségei volnának afelől, hogy ez forradalom, akkor megnyugtatjuk: ez a forradalom! Mert a forradalom nem a nyaktiló, a barikádharc és a tömegmészárlás, hanem a létező értékek fejlesztése és a korábban nem létezett értékek megteremtése. Ez az értékteremtő magyar forradalom. Különleges pályát járt be nemzetünk a világtörténelem útvesztőjében. A 48-as forradalom és szabadságharc alig másfél évében és a megtorlások évei után a 48-as eszmékhez lazán kapcsolódó hivatalnoki kiegyezéskor a szabadságjogokat, a demokráciát és az egyenrangúságot illetően minden olyan lényeges dolgot megfogalmaztak nemzetünk nagyjai, amit másoknak azóta sem sikerült, főleg irányunkban nem sikerült. Talán ezért visszhangzik fülünkben oly élesen továbbra is a „Talpra magyar” és Kossuth felkiáltó mondata az újoncok megajánlását kérvén: Uraim, a haza veszélyben van!

Ha ezt az egyértelmű felkiáltó mondatot kérdő mondatként fogalmazzuk meg, egyszerre két kérdésre kell keresnünk a választ. Mit értünk hazán és mit jelent a veszély? Az első kérdésre a legegyszerűbb választ adhatjuk: a nemzet a haza. Az azonosulás csúcsa, ha szabadságomat vagy életemet adom érte. És mi a veszély? A haza elvesztése.

1848-ban a nemzet fölemelése volt a forradalom tétje. A rendiség eltörlése csak eszköz volt, a nemzetőrség, az újoncok ügye szintúgy, mint a nemzeti hitelintézet megalakítása. A haza azáltal került veszélybe, hogy a nemzet fölemelésének eszközeit fenyegette veszély. A forradalom nem csupán az eszközöket teremtette meg, hanem az eszközök működtetésének feltételeit is, mert a forradalom nemcsak a változtatásra való közbátorságot jelenti, hanem a hatalom visszafordíthatatlan átvételét is. A forradalom akkor győz, ha együtt jár a hatalomátvétellel, mert ez biztosítja a fölemelkedést és a jövő kezdetét. A múlt visszaköszönése a jövőt veszélyezteti. A szabadságharc a veszély elhárításáról, a múlt visszajövetelének megakadályozásáról szólt. A forradalom 1848-ban győzött és elkezdődött a nemzet fölemelkedése. A szabadságharc is győzelemre fordult a tavaszi hadjáratban. De az egyesült császári és cári csapatok túlereje visszahozta a múltat.

Nemzetünk valóban sajátos pályán jár a történelem útvesztőjében: folyamatosan cikázunk a múlt és a jövő között. A múlt állandóan belép jelenünkbe, a jövő kezdetét pedig a múlt késlelteti folyamatosan. De ami a múltból a mienk, az a jövőnk része is lesz.

Reményeink szerint az Európai Unióban megvalósul a nemzet új felemelkedése és a nemzetrészeink határokon átívelő újraegyesítése.