A monarchiáról álmodtak

Joseph Roth mindössze hat évvel volt idősebb Márainál. Nagyon fiatalon vitte sírba a sors, amelyet csak úgy tudott elviselni, ha iszonyatosan sokat ivott. Örök száműzöttként futott szülőföldjéről, a monarchia keleti széleiről, Galíciából, pontosabban Ilyvóból (Lemberg, Łwów, Lviv, Lvov) a weimari demokráciába, Frankfurtba, majd Párizsba. Claudio Magris, az egykor híres Duna-könyv szerzője, egyébként a világirodalmi Habsburg-hagyomány legjobb ismerője „keleti, zsidó Odüsszeusznak” nevezte, aki szüntelen kereste a monarchia megszűnésével örökre eltűnt hazáját. Márai is a monarchia keleti végeiről érkezett – igaz, csak rövid időre – Frankfurtba. És szülővárosa, a soha nem feledett Kassa hasonlított is Lembergre. A két város színházát ugyanaz a bécsi építészpáros építette, Fellner és Helmer, tehát olyanok, mint a zágrábi Nemzeti, a pozsonyi Opera, a kolozsvári, 1918 óta román Nemzeti. Márai szintén hontalan lett, annak vallotta magát, és voltaképpen egész életében azt a polgári világot kereste, amely az első világháborúval kimúlt, amelyet megöltek. Márai sorsa, persze, szerencsésebben alakult. Egyszer azt jegyezte fel naplójába, hogy „három életforma van: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi: adóalany...” És ha Roth „ulyssesi életformát” választott, akkor Márai inkább a fausti tartást választotta, amely a polgár állapotát őrzi kitartóan, de nyitott volt ugyanakkor a világra is és azért Odüsszeusz lelke sem volt, nem is lehetett idegen tőle. (Azt jegyezte fel Márai, amikor 35 év után leült a Kärtnerstrasse egyik kávéházában, hogy úgy érzi magát, mint „Ulysses, amikor végre hazatért Ithakába”.)

Egyelőre azonban a húszas éveknél tartunk: a Frankfurter Zeitung szerkesztőségében. Ahová egy szép napon azért lép be a Párizsból érkezett Ilja Ehrenburg, mert a szerkesztő meg akarta vásárolni Németországról írott riportjait. A szerkesztő mellett ült egy sovány, ideges ember, aki váratlanul, tört oroszsággal azt mondta az alkudozó Ehrenburgnak: „mondja meg neki, hogy nem szabad húzni és kérjen többet, úgyis sok a pénzük...” Ez az ember Roth volt. Aki oda tudott figyelni az akkori Európára és, persze, Ehrenburgra. Meg Babits Mihályra... 1926-ban jelent meg a Kártyavár németül. Roth ezt írja a Frankfurter Zeitungban: „Babits Mihálynak, aki a jelenkor legnagyobb írói közé tartozik, az a balsorsa, hogy magyar nyelven ír, tehát ismeretlen. Oly ország költője, amelyet Európa könnyű fajsúlyú vígjátékok és Mikosch-viccek révén ismer. Máskülönben nem lenne rá szükség, hogy itt »bemutassunk« valakit, akit a nagy író minden ismertetőjele ékesít, felelősségérzet, széles látókör, kristályos stílus, mély érzék és ironikus fantázia...” Roth a magáénak érezte Babitsot, mert az is monarchia volt. Az ő igazi hazája. „Az osztrák parlament nemzeti csatamezőket pótolt” – írta Roth, miután már ismerhette az igazi csatamezőket és ezért emlékezett vissza a visszahozhatatlanra.

És mennyire hasonlóképp vélekedett Márai Sándor, szintén a Frankfurter Zeitung neveltje, akit ugyanúgy keleti riportútra küldött szerkesztője, mint Rothot. Márai a hatvanas években tér vissza hoszszabb tartózkodásra Bécsbe: az ő történelmi tapasztalatai tragikusabbak, ha tetszik véresebbek, mint annak idején Rothé. És ma olvasva még aktuálisabbak. Ezt jegyzi fel: „A bécsi Burgban, a császár dolgozószobájában érvet lehet találni az aggályoskodók ellen, akik azt mondják, az Egyesült Európa elképzelhetetlen, mert a nyelvi sokféleség megakadályozza az integrálódást. Az Osztrák–Magyar Monarchia volt a bizonyság, hogy különféle nyelveket beszélő népek közigazgatási, gazdasági harmóniában tudnak együtt élni. Ebben a császári dolgozószobában az audenciára jelentkezők közül sokan nem, vagy alig tudtak németül; beszéltek, dadogva, magyarul, csehül, szlovénül, lengyelül – és az egész mégis egység volt, a szerkezet működött, a kerekek forogtak. A Közös Piac, ha egyszer kiterjed Kelet-Európára, közelebb hoz egymáshoz népeket, amelyek nem értik vagy csak ódzkodva beszélik egymás nyelvét; a gazdasági érdekközösség megteremti az emberi közeledés lehetőségét. Ferenc József udvariasan motyogott csehül, magyarul, de »otthon« csak németül beszélt – mégis, a nagy Szerkezet működött, a különféle nyelvek segítségével és azok felett is.”

Nos, a Közös Piac Európai Unióvá fejlődött és immáron kiterjedt arra a térségre is, amelyet Roth is, Márai is, a Frankfurter Zeitung egykori szóhasználatával élve Kelet-Európának nevezett, mi viszont inkább azt szeretnénk, ha Közép-Európa lenne. Persze, a lényeges dolgok nem az elnevezésen múlnak. Ha most elolvassuk Márai idestova negyven éve írt jóslatát, akkor rá kell döbbennünk, hogy Roth és ő nem véletlenül álmodtak a monarchiáról, holott a nekrológját is ők fogalmazták meg. Ám éppen ezért tudták, hogy a monarchia vastag rozsdarétege alatt mégiscsak egy olyan – Márai szavaival – Szerkezet működött, amelyre a jövőnek szüksége van. (És egy talán ide nem illő kérdés... Nem olyan régen olvastam, hogy az euroszkeptikus, a nemzeti sajátosságokat hangsúlyosan féltő Václav Klaus – ha nem tévedek Havelnek – egy cseh Márai-kötetet vitt ajándékba. De el is olvasta Márait? És ha olvasta, értette?)

Nem tudom, hogy Joseph Roth és Márai Sándor mennyire ismerhették egymást. De a Roth-regény, a Trották családi krónikája, a Radetzky-induló szellemében mégiscsak rokon A gyertyák csonkig égnek világával. És az egész egy olyan múlt üzenetét hozza, amelyet már a Frankfurter szerkesztőségében, a múlt század húszas éveiben is a monarchia örökségeként értelmeztek. És azóta sincsen a különféle nemzetek kölcsönös megértési szándékára, gyakorlati megvalósulására jobb példa. Pedig tudható az is, és miért is kellene erről megfeledkeznünk, hogy az a régvolt monarchia sem lehetett igazi otthon. Sok volt benne a baj, a viszály, a nyomor. Ám mégis otthonnak érezhették...