A másik történelem

Vannak különös nyarak. Hogyan is írta Ady? „Különös, különös nyár éjszaka volt.” Néhány éve a Balatonon nyaralva, a déli partról áthajózva felmentünk Tihanyba, megnéztük az apátságot. Benne azokat az emlékszobákat is, melyekben IV. Károly, az utolsó Habsburg-házi uralkodó és felesége, Zita királyné töltötték végső magyarországi napjaikat 1921 októberében, mielőtt elhajóztatták őket Madeira szigetére. Nem tagadom, nem érzek sok affinitást koronás fők iránt – a tekintélyelvűség utolsó morzsáit pedig valószínűleg a régi rendszer végképp kilúgozta belőlünk – de itt nem lehetett megrendültség nélkül állni.

Míg lent, az augusztus végi gyönyörű verőfényben kis, gyufaskatulyáknak vagy szappanosdobozoknak látszó hajók barázdálták a tó fenséges vizét, s a távolság ellenére is látni lehetett a nagy halak loccsanásait, itt, fent megállt az idő. Mintha néhány perc alatt pergett volna le előttünk egy rövid történelmi némafilm, egy kataklizmákkal terhes század kezdetének kockáival, elején a családi tragédiákkal, Rudolf trónörökös öngyilkosságával, Ferenc Ferdinánd megölésével, IV. Károly elűzésével és korai halálával, a film végén a mi külön tragédiánkkal, Trianonnal. Ott kavarognak benne Horthy, Szamuely, Tisza, a vörös gróf, a fehérterror, a kivérzett, szétdarabolt ország tragédiája, s a mi jövőnk. Amely immár nyolc évtizedes múlt, de amely csak nem akar véget érni. Visszapereg az osztrák nép árulása, amely elűzte királyát, s akit Magyarországról is száműzött az antant. Aki önként mondott le, mert nem akart vérontást. Levelezések, konspirációk, Jászi Oszkár gondolatai a monarchia végnapjairól, Horthy naplója, titkos, elfeledett egyezkedések ködös emlékei, végükön a véggel. Hazafelé autózva délután hallottuk az előző éjszakai hírt, hogy meghalt Diana hercegnő, az angol trónörökös tragikus sorsú felesége. Hogy őszinte legyek, nem éreztem akkora megrendülést, mint fent, az apátságban. Pedig a hír friss volt, megrázó és letaglózóan váratlan. Mint a tragédiák és azok emléke, melyek rányomták bélyegüket arra a különös nyárvégre, melyben a szárszói múzeumban látottak is ott kavarogtak.

Nem tudom, boldog-e, akit boldoggá avatnak. Nem valószínű, hiszen rég halott. Azt sem, boldogok-e az utódok. Talán éreznek némi elégtételt. Mint a kis Ottó herceg, akit Károly magyarországi távozásakor úgy szöktettek testvéreivel szülei után, hogy le kellett kaparni a gépkocsi oldaláról azt a bizonyos címert. Régi fotográfiákon látható édesanyja ölében. Mint ahogy azt sem tudom, pusztán egyházi ügy-e, ha valakit boldoggá vagy szentté avatnak. Valószínűleg nem. Ezt tükrözi a bécsi sajtó egy részének ízléstelen támadása is. A másik történelem ellen, amelyet már úgyis elvettek tőlünk. Amit például az angolok nem hagytak, pedig nem hiszem, hogy ostobábbak vagy szervilisebbek lennének tőlünk, közép-európai kis népeknél.