A magyarok deportálása a Beneš-dekrétumokat is sértette

Ez utóbbi állítással egyet is lehetne érteni, ha a szlovák és cseh történészek valóban objektíven írnák le a történteket és a felnövekvő hazai ifjúság a történelemkönyvekből megismerhetné a valós eseményeket.

A mostani vita is arról győz meg, hogy erre kevés a remény, az események elhallgatásának és elkenésének vagyunk tanúi ma is. Most sem esik szó arról, hogy a német és a magyar kisebbségen 1945 és 1948 között elkövetett atrocitások egy jelentős része teljesen jogtalan volt, amelyet még a dekrétumokkal sem lehet igazolni, és ellent mondtak minden humánus értékrendnek.

Példa erre a szudétanémet kisebbség kiűzése 1945 májusától 1945 őszéig. Közismert a német kisebbség potsdami egyezményt követő kitelepítése Csehszlovákiából, amely 1946 januárjában vette kezdetét. Az ezt megelőző időszak eseményeiről a cseh történelemírás döntő többsége hallgat.

1945 májusától néhány hónapon keresztül ellenőrizetlenül, az új hatalom és a szovjet csapatok gyakran aktív támogatásával folyt a német kisebbség kiűzése. Olyan események játszódtak le, amelyeket aligha lehet csupán a németek részéről a cseh nemzeten elkövetett sérelmek megtorlásaként értelmezni. Ha elítéljük a fasizmus rémtetteit, el kell ítélni minden más kegyetlenséget, eseményt is, amelynek borzalmai ezekkel vetekednek. A második világháború utáni hatalomváltást követő néhány hónap alatt több százezer németet űztek el otthonából és gyilkoltak meg Csehszlovákiában. Brünnben mintegy 30 ezer németet összetereltek és kényszermenetben gyalogosan hajtották őket Ausztriába. Ústí nad Labemben a helyi német lakosság egy részét belegéppuskázták az Elba folyóba.

Karel Kaplan cseh történész, aki szinte egyedüliként mert szembenézni a történtekkel, így jellemzi az időszakot Csehszlovákia igazi arca 1945-1948 című könyvében: „A német lakosság kiűzése a cseh nemzet németellenes közhangulata által befolyásolt hivatalos kormánypolitika műve volt. A kormány minél több német lakos gyorsított ütemű kiűzését szorgalmazta annak ellenére is – vagy éppen azért –, hogy a nagyhatalmak mindaddig nem hagyták jóvá a kitelepítést... A csehszlovákiai németeket 1945 májusától augusztusig elsősorban a szovjet megszállási övezetbe telepítették ki. A csehszlovák kormány ugyanis a nyugati nagyhatalmak beleegyezése nélkül megállapodott a szovjet katonai és politikai körökkel a németek kitelepítéséről.”

A németek kitelepítését Csehszlovákiából az 1945. augusztus 2-án véget ért potsdami egyezmény jóváhagyta és néhány hónappal később rendezettebb formában folytatódott. Bár kétséges, lehet-e százezreket, milliókat rendezetten és humánusan elűzni otthonukból.

A magyar kisebbséggel szemben a legszembetűnőbb jogtalanság volt az 1946 telén végrehajtott munkaerő-toborzásnak nevezett deportálás. Megdöbbentő, hogy a szlovák történészek nagy része mennyire igyekszik kerülni ezt a kérdést. Az utóbbi hetek e korszakot boncolgató újságcikkei között például a viszonylag objektívnek mondható Jozef Žaťkuliak (Hospodárske noviny, 2002. március 14.) egész oldalas cikke ennek mindössze két mondatot szentel. „Számoltak a magyar nemzetiségű lakosság egy részének áttelepítésével a cseh határvidékre.” Ezzel azt a benyomást kelti, hogy ez nem történt meg, csupán tervezték. Néhány bekezdéssel később azonban már ezt olvashatjuk: „A helyzetet bonyolította (a magyarok lakta járásokban 1948-1949-ben – A. B.) 44 ezer magyar nemzetiségű személy viszszatérése Csehországból, akiket erőszakkal vittek el oda munkára.”

A szociális minisztérium 1948 januárjában kelt bizalmas jelentése alapján 1946. november 19. és 1947. február 22. között 44 129 magyar nemzetiségű személyt, 11 764 gazdasági egységet (vagyis családot) vittek munkára a cseh mezőgazdasági üzemekbe. A munkára hurcolást hivatalosan a 88/1945 számú, az általános munkakötelezettségről szóló elnöki dekrétum alapján hajtották végre. A mód, ahogyan a deportálás megtörtént, azonban ellentmond a dekrétum szellemével és betűjével. A dekrétum ugyanis meghatározott korú és helyzetű, munkaképes emberek korlátozott idejű munkakötelezettségéről beszél. A valóságban egész családokat, beleértve nőket, gyerekeket, betegeket és öregeket is elhurcoltak a katonaság és a csendőrség bevonásával, kegyetlen hideg téli időben, fűtetlen marhavagonokban.

A törvénytelenségek annyira nyilvánvalóak voltak, hogy megszólalásra késztették Pavol Jantausch nagyszombati püspököt, aki levélben fordult a Szlovák Nemzeti Tanács elnökéhez. Tette ezt a rendkívüli közöny és hallgatás közepette, mellyel a szlovák és cseh politikusok, értelmiségiek a történteket abban az időben fogadták. „...a dekrétummal nem indokolható, hogy korra és nemre való tekintet nélkül gyermekeket, öregeket, aggastyánokat, szülés előtti utolsó hónapban lévő állapotos asszonyokat, sőt súlyos betegeket is vigyenek csehországi munkaszolgálatra. Ne csodálkozzunk, hogy ezt a lakosság nem érti meg, hisz a dekrétum ilyen lehetőségeket nem engedélyez. Még elkeserítőbb, hogy mindezt úgy hajtják végre, hogy a falvakat a katonaság és a rendőrség körülzárja, s így kényszerítik a lakosságot lakásaik elhagyására. Egész családokat visznek el, miközben az említett dekrétum erre nem ad lehetőséget... Az említett déli járások magyar, még otthonaiban élő lakossága fél a toborzás módszereitől, látja, mi történik a többi faluban, félti a szorgalmas munkával szerzett vagy őseitől örökölt vagyonát. Reszketnek a holnaptól, mert tudják, önálló egzisztenciával rendelkező emberekből vagyontalanokká lesznek, mezőgazdasági cselédek egy számukra teljesen ismeretlen vidéken, olyan emberek között, akiknek még a szavát sem értik” – írja levelében a főpap.

A deportálásokkal több célt is követett a csehszlovák kormány. Az első, a hivatalosan is hirdetett cél a munkaerőhiány enyhítése volt, amely a németek kiűzése után keletkezett Csehországban. A szociális minisztérium említett jelentése megnevez egy másik fontos okot is: „Szlovákia déli határ menti övezetének megtisztítása a magyar elemtől”. (Az eredeti cseh szöveg a „očistit od maďarského živlu” kifejezést használja.) A harmadik okot világosan mutatja a csehszlovák kormány 1947. március 17-én hozott titkos határozata, amelyben feladatul adta több miniszternek, készítsenek elő mindent annak érdekében, hogy a deportálások bármikor folytatódhassanak, amenynyiben a magyar kormánytól nem érkezik kielégítő választ a halogatott lakosságcsere megkezdését követelő felszólításra. Tehát a magyar kormányt zsarolták, a túsz szerepébe került a magyar kisebbség deportálásával. A magyar–szlovák lakosságcsere néhány hónap múlva valóban elkezdődött.

A Csehországba munkára hurcolt emberek döntő többsége 1948 után visszatért Szlovákiába és csehszlovák állampolgárok lettek. Amennyiben még élnek, ma szlovák állampolgárok, illetve leszármazottaik is azok lettek. Vagyonuk egy részét elvesztették a deportálás következtében és a kárpótlás – ebből is csak kevesen részesültek – csak elenyésző volt.

Ezeknek az embereknek a megkövetése a hivatalos hatalom részéről az átélt borzalmakért némi megnyugvást adhatna, és jelezné, hogy a mai hatalom nem azonosul az 55 évvel ezelőtt történtekkel.

A szerző helytörténész