A magyar nagyhatalmi státus felé

SZOMBATHY PÁL

A félidőn túl úgy fest, Magyarország visszafoglalja a sportnagyhatalmi pozíciót a nemzetek éremtáblázatokban megmutatkozó küzdelmében. (Akkor is, ha Kína és az USA az érmek javát kiporszívózza Londonból.) Az olimpia eddigi tanulságai magyar szempontból: nem szabad magukra hagyni a potenciális bajnokokat. Sokszor sanyarú körülményeik közepette/ellenére ezek a sportemberek és környezetük dolgoznak, küszködnek, mennek előre: a munkamorált érdemes eltanulni tőlük. A hétköznapok szürke erőfeszítéseit, amit az edzőkön kívül alig lát más. Ettől működne jól egy ország is.

Szilágyi Áron, Gyurta Dániel, Berki Krisztián, Pars Krisztián (a sor majd még folytatódik): ezek a fiatalemberek tudták, hogy hibák és bukások nélkül a legfényesebb csúcsokra eljutni képtelenség vagy egyszeri szerencse. Ők azonban láthatóan a szisztémában, az ismétlésben, a tradícióban, magyar sportmúltban és -tudásban hittek. Így került elő a nagy pillanatban Németh Pál, a szombathelyi dobóiskola-teremtő fényképe, ezért mutatott a kardvívó az égi mesterre, Gerevich Györgyre. És ezért tartott ki Gyurta Széchy-tanítvány edzője, Széles Sándor mellett a nehéz időkben. Talán ezért is lett a nagy előd, Magyar Zoltán tornászelnök, minden segítséget megadva a Pekingről lecsúszó Krisztiánnak.

Magyarország kormánya sportbarát; ennek szabad, sőt érdemes örülni. A pekingi mélypont után eddigi érmeinkkel GDP és lakosságszám alapján is tízben vagyunk az országrangsorokban, s van esélyünk – a magunk múltjával is mérve – visszaállni Sydney és Athén aranyszintjére.

Az olimpia évét alighanem élete legszörnyűbb időszakaként átélő, most bölcsen a háttérben maradó Schmitt Pál tett egy figyelemreméltó megjegyzést: a társasági nyereségadó sportba utalásának lehetőségét ki kell terjeszteni sikeres és népszerűsíthető egyéni sportágakra is. Igaza van: megbecsült edzőkre lesz szükség, az utánpótlásba áramló pénzre és a magyar hagyományok életben tartására kisebb sportágakban is.

Négyévente ugyanis nem egyszerűen versenyek vannak valahol, hanem példaképek születnek, nemzeti közösség formálódik megható pillanatokra, és kis országok mutatják versenyképes arcukat. Erre megéri költeni: kultúrateremtés ez a maga módján, s annál aligha lehet fontosabb. A többi fotelokoskodás, irigység, kritika, szenvedélyes vita: részletkérdés, ha izgalmas is.

A szerző magyarországi publicista