A kritika hasznáról és káráról

Igazuk van. Bár annyit helyesbítenék, hogy az est hangvétele nem pesszimista, hanem realista volt. Máskülönben mélyen egyetértünk, valóban meg kellene becsülni a kis sikereket is, az én nemzedékem például idestova három évtizede szeretne már szívből örülni a magyar futball mégoly apró sikereinek is – ha volnának ilyenek. Örültünk az U20-as világbajnoki bronzéremnek, a svédek legyőzésének, a Videoton csoportkörének, Gera és Huszti egy-egy villanásának, újabban Szalainak…  De ez minden. Vagy vannak új példaképeink? Vannak eredményeink? Vannak visszhangot keltő győzelmeink? Rettegett klubcsapataink Európa-szerte portyáznak, s néha le-lecsapnak?  Töretlenül hinni kell a magyar fociban – ez akár a Focitipp mottója is lehetne. Azért foglalkozunk annyit a bundaüggyel és a futballra árnyékot vető jelenségekkel, mert hisszük, hogy a magyar futball megtisztítható, s hogy igenis érdemes harcolni ezért a célért.  Ha nem hinnénk ebben, az a teljes nihilt jelentené. Mert hit nélkül is lehet élni, csak nem érdemes. Úgyhogy nem is ezzel van a baj. Hanem azzal, hogy semmi egyebünk nincs, csak a hitünk. Az ugyanis, hogy 1986 óta nem jutottunk ki a világbajnokságra, nem pesszimizmus, hanem realitás. Hogy Bukarestben – az év legfontosabb meccsén! – két perc alatt kifeküdtünk, az is a fájdalmas realitás volt (bár jobban szerettük volna, ha csak álmodjuk az egészet). Vagy: halkítsuk le a tévét, s úgy próbáljunk végignézni egy NB I-es meccset! Menni fog? Aligha. Elalszunk az unalomtól. Ezért inkább átkapcsolunk a Chelsea vagy a Dortmund meccsére, amit lehalkítva is végig lehet nézni, mert valóban izgalmas és szórakoztató. Hogy ne nyugati topcsapatokhoz hasonlítsuk a magyar elitet? De miért ne? S mégis kihez kellene hasonlítani? Vagy ez nem ugyanaz a sportág? Ez valami más, speciálisan magyar játék? Hungarikum? Nem volna szabad ennyit gúnyolódni a magyar focin – tette még hozzá az egyik felszólaló. Véleményét tiszteletben tartom, de nem érthetek vele egyet. Mi nem gúnyolódunk. Az irónia nem gúny. Az irónia létszükséglet. Segít elviselni a jelent. S mivel mi is a magyar foci részei volnánk, ezért iróniánk sokkal inkább önirónia. Általa tartunk tükröt önmagunknak. Általa tanuljuk meg reálisan látni helyünket a világban. Önirónia nélkül ugyanis nincs józanság. S most visszakérdeznék: vajon mivel ártunk többet a magyar focinak, ha jogos kritikát fogalmazunk meg róla, vagy ha letagadjuk a nyilvánvaló tényeket, s azt állítjuk, Lipták, Guzmics vagy Vanczák válogatott szintű hátvéd? Uramisten, hát nem a mi szegénységi bizonyítványunk az, hogy Vanczák Vili többször szerepelt a címeres mezben, mint Nyilasi Tibor, vagy mint Törőcsik András és Esterházy Márton együttvéve? A közszolgálati médiában hallható, giccsbe hajló hozsannázások helyett pedig két, némiképp objektívebb mércét ajánlok, amellyekkel lemérhető a magyar klubfutball színvonala. Az egyik a nézőszám, amely évről évre csökken.  A másik pedig a nemzetközi konfrontáció. Mert hazudhatunk magunknak fejlődést, és csillogó show-műsorokban ünnepelhetjük a semmit, de sajnos van helyzet, amikor nem a csomagolás, hanem a tartalom számít – mint az európai kupákban. Ahonnan „elitcsapataink” már júliusban kiestek, az elő-előselejtezők során. Meredeken hangzik, pedig igaz: idén Liechtenstein, Luxemburg, de még a Feröer-szigetek is több UEFA-koefficienst gyűjtött a nemzetközi kupákban, mint mi, magyarok!  Ismételjük meg: Liechtenstein, Luxemburg, de még a Feröer-szigetek is… Szóval nem tudom, van-e minek örülni. A fentiek megítélése ugyanis nem optimizmus vagy pesszimizmus függvénye. S nem is hitkérdés. Mert ahogy egy vasúti felüljáró korlátján bekötött szemmel végigsétáló illető sem bátor, hanem vakmerő, éppígy az, aki mindenfajta racionális indoklás nélkül, pusztán érzelmi alapon a magyar foci újjászületését jövendöli, nem optimista, hanem elvakult. Az pedig, hogy kinek szurkolunk, ebből a szempontból teljesen irreleváns. Ha a miértekre keressük a választ, nem lehetünk elfogultak, s nem fogadhatjuk el semmilyen szekértábor aktuális szlogenjeit. A magyar foci megtisztulásához a magunk részéről azzal járulhatunk hozzá, ha nem asszisztálunk az önámításhoz. A hazudozást, az üres reklámszövegek mantrázását hagyjuk meg a propaganda-osztályoknak és az MLSZ marketingrészlegének. Persze, az volna a legkényelmesebb és a legkevésbé fájdalmas, ha a szőnyeg alá söpörnénk az összes problémát, a bundaügyet, a lelátói rasszizmust, a doppinggyanút, a politikai mutyizást; ha beállnánk mi is a sorba, és hurráoptimista lózungokat szajkóznánk a „nyilvánvaló fejlődésről” meg a „biztató jelekről”. Ennél azért több önbecsülésünk van, remélem.