A komp mindig kiköt

A kutatás a szlovák Globsec Policy Institute, a cseh European Values Think Tank és a magyar Political Capital együttműködésében készült. Mindegyik részt vevő országban erős bázisa van a Nyugat felé való nyitottságnak, de ebben Magyarország vezette a mezőnyt. A legkevésbé határozott, és egyben leginkább Keletre húzó ország Szlovákia volt. Itt a válaszadók 12 százaléka egyenesen azt mondta, hogy keleti szövetségbe kellene tartozni, nem nyugatiakba.

Az rendkívül tanulságos, hogy a keleti és nyugati irányokat is meghaladó mennyiségben választották az arany középutat, vagyis hogy országuk valahol a Kelet és Nyugat között navigáljon. Ez azért furcsa, mert mégis közel két évtizede tényleges tagok vagyunk a NATO-ban, bő évtizede pedig az EU-ban is. A rendszerváltás utáni évek pedig mind arról szóltak, hogy mennyire törekednek ezek az országok az euroatlanti integrációra. Ehhez képest 2016-ra a lakosság nem elégedett ezzel: csehek és magyarok 48%-a, szlovákok 52%-a keresné ezt a nem létező középutat.

A térségben csak nagyhatalmi garancia mellett, a hidegháború mentén kialakult erővákuumokban létezhettek – és maradhattak meg – a semleges államok, mint Ausztria, Svédország vagy történelmileg Svájc. Mindig reménytelen volt, hogy más közép-európai országok a semlegesek sorához csatlakozhassanak. Ez most sincs másképp, ezeknek az országoknak választaniuk kell. Ennyiben hamis a „kompországos” hasonlat utóértelmezése, mivel gyakran azt az érzetet keltik, hogy a két part között is van élet. Nincs. Valahol ki kell kötni, valahova tartozni kell. Negyven év szólt az oroszokkal való közösködésről szovjet lepelben. Most pedig az első 15 évén vagyunk túl a nyugati közösködésnek. Tanulnunk van mit. Lehet lobbizni, koalíciót kötni, alkudozni, erre számtalan hivatalos fórum adódik az EU-ban és a NATO-ban is. Szemben a Kreml bizánci politikájával, a kremlinológia útvesztőjével.

Ady idézete egész pontosan így szól: „Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.” A szöveg további részében is inkább azt siratja, hogy keletre tart az iram, nem nyugatra. Így folytatódik: „Kompország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel; mi lesz ezekkel? ”

Az energiát egyszerűen bele kell fektetni abba, hogy a tagságunkat kamatoztassuk. Attól, hogy befizetjük a tekeklub tagságát, még nem tanulunk meg tekézni. Edzeni kell, gyakorolni, időt szánni rá. Akkor fog megtérülni a tagdíj. Az unió ráadásul még ennél is nagylelkűbb, hiszen ezek az országok több pénzt kapnak támogatásban, mint amennyit befizetnek tagdíjban. A NATO pedig mindössze annyit kér, hogy mindenki teljesítse a védelmi kiadásokra vállalt kötelezettségeit. Ezáltal válik hihetővé az az elrettentés, hogy a NATO-tagok bajban egymás segítségére lehetnek. Nem pedig az USA mindenkit egyedül megment, hanem a tagok egymást segítik. Ez nyilván csak akkor működik, ha van tank, ami gurul, repülő, ami repül és katona, aki kapott kiképzést.

Meg kell vizsgálni azt is, hogy a nemzeti kormányok miért a saját szövetségesi rendszerükben találnak gyakran bűnbakokat, miközben a világ gyorsabban megy előre az önvizsgálat által. Ráadásul a saját klubjainkat kárhoztatni olyan, mint azt a vasárnapi ebédet hangosan szidni az asztalnál, amit mi magunk főztünk. Inkább csak vegyük észre, hogy legközelebb mit fogunk máshogy csinálni, hogy jobb legyen. A tagság nem átok, hanem lehetőség, amivel élni kell megtanulni.