A költészet reneszánsza?

Ha jól emlékszem, talán a rendszerváltás óta nem irányult oly erőteljes és széles körű figyelem a versre Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta tájain, mint az elmúlt napokban, hetekben. Külön örvendetes, hogy mind helyi, regionális, mind országos szinten – a jelekből ítélve bizton állíthatjuk – elsősorban József Attila születésének századik évfordulója alkalmából ébredt ez a figyelem. Vagyis olyan költő centenáriuma gerjesztette, akinek bizonyos szavait, gondolatait, verseit kiragadva az egészből, és az egészben értendő életrajzából is némely mozzanatokat, ilyen-olyan ideológiák igyekeztek a zászlajukra tűzni. Vagy éppen magát a költőt kikezdeni, háttérbe szorítani, miközben – ahogy ezúttal is kiderült – József Attila világirodalmi rangú életműve egységében közös nemzeti értékünk, mely különböző felfogású, pártállású emberek seregeit képes ugyanazokra a pódiumokra felvonultatni, ugyanazokra a nézőterekre vonzani a manapság számos tekintetben szétzilált magyar tájakon. Amelyeken elmentünk már hasonló jelentős évfordulók mellett, legfeljebb egy-két formális rendezvény emlékeztetett a jubileum alanyára.

Ezért is jut eszembe, vajon József Attila inspiráló-integráló személyiségén és költészetén kívül nem játszott-e valami más is szerepet ebben a mostanában szokatlanul nagy és felemelő „lírai” sereglésben, ünnepi műsorok, gálaprogramok, versmondó versenyek, alkalmi kiadványok megszületésében. Nem az történik-e, hogy a költészet reneszánszának ideje közeledik, amikor már korántsem csupán négy-öt irodalmár hajol össze, valamint körülbelül ugyanennyi széplélek útitársa a vers, hanem – megérezvén ezt az újjáéledést, újjáéledő érdeklődést, a szervezők is egyre többen fordulnak feléje, mint oázis felé, a morális és szellemi elsivatagosodás jelenkori változatának valóságában?! Ha megesne eme csoda, akkor talán az a másik is bekövetkezhet: a folyamatosan bővülő befogadói körök kisugárzó hatása révén ellenszere lehet a vers egyebek között annak a butító amerikai és elamerikanizálódott szórakoztatóipari és kulturális mosléknak, melyet naponta tálalnak elénk a legszélesebb tömegek számára legkönnyebben elérhető médiák, mindenekelőtt a kereskedelmi tévécsatornák. Persze, mindez inkább csak óhaj, mely azonban, lám, kicsi örömre is mozdul, miközben e sorok íróját arra sarkallja, pláne ezekben a pénzhiányos időkben, hogy hódoljon azok előtt, akik – romantikus pátosszal szólva – a költészet tartományaiba vezetik a népet. Egyáltalán a könyv felé. Például A Nagy Könyv, vagy ha úgy tetszik, a legjobb száz könyv felé. És azon túl.