A kevesebb néha több

A minap beszélgettünk egy ismerősömmel, aki arról nosztalgiázott, hogy 8 év itt, 10 év amott, most pedig már 15 éve egy cégnél. Nem mindig voltak nyugodt idők, ráadásul milliókat sem keresett (inkább keveset), de megvolt a munkahelyi biztonság, és a fizetés is mindig időben érkezett. Elgondolkodtam, hogy én csupán 1-2 éveket tudok felmutatni egy-egy munkahelyen, mert hát vagy jött időközben más ajánlat (akkor azt hittem, egy jobb lehetőség), vagy épp olyan magatartást tapasztaltam irányomba, amire azt mondtam, hogy ezt bizony nem csinálom ennyiért.

A munkahely állandó téma a közösségeken belül, hisz panaszkodni mindenki szeret, és jólesik megvitatni az egyes típusú munkákat, feladatokat, kihívásokat, rosszabb esetben elpanaszolni egymásnak, hogy mennyire nem bánnak velük jól az egyes helyeken. Gyakori eset, hogy ahol az ember minimálbéren dolgozik, vagy épp kevesebbet keres, ott nem is „inzultálják” őt annyira (vagy egyáltalán nem), mint ahol kicsivel több pénzt kap. Ez egyfajta állandósult jelenség, lehet, az a bizonyos többlet a fizetésben épp ezt a különleges elbánást takarja. Minden bizonnyal ez nemcsak Szlovákiában van így, hanem világméretű társadalmi probléma is. Több munka, több felelősség, több pénz s olykor több keménykedés, amit kénytelenek vagyunk elviselni, ha szeretnénk egyről a kettőre jutni. A legrosszabb forgatókönyv a sok munka, sok felelősség, rengeteg inzultálás minimális bér mellett (bizony ilyen is van)... 

A kevesebb néha több, ilyenkor a kisember beletörődik a sorsába, s elfogadja, hogy bizony az emberi bánásmód megfizethetetlen. Azonban tudat alatt fájó, hogy ha nem szeretnénk a világ végére utazni, s nem akarunk egészségügyileg tönkremenni, akkor a „kényelem” bizonyos fokáról le kell mondanunk, mert XY összeggel kevesebb lesz a havi lebontásokban érkező kincs, amit a kis ládánkba pakolhatunk. Mindemellett ne csodálkozzunk, ha a korombeli generáció egy része munkahelyről munkahelyre vándorol, mert a sok-sok kiégetés – amit hajlandóak vagyunk kiállni azért, hogy egy kicsivel jobb körülmények legyenek otthon – folyamatosan a part szélére sodorja őket, s egyszer csak leesnek. (Ismerjük még a régi szlogent ugye: a fiatal terhelhető...) 

Sötét verem a körülöttünk lévő munkapiac, ami tele van aránytalansággal, kapzsisággal, nem utolsósorban az emberi erőforrások maximális kihasználásával. Hányszor látni embereket, akik csak hazaesnek, mint a törlőrongy, a munkából. S ilyenkor nem jó szöveg az, hogy magának köszönheti, hisz enni kell, iskoláztatni a gyerekeket, a gyógyszer szükségszerű, és egy kicsi maradjon a hétköznapi szórakozásra is. A gépezet, amiben a kisemberek a mozgatórugók, egy olyan szintű morzsolást hajt végre, ami az átlagéletkort nem növeli, hanem csökkenti… 

Áldás, ha van egy olyan munkahelyünk, ahol mosolyognak ránk, szépen kérnek, köszönnek, a tőlük telhető legtöbbet biztosítják nekünk, hisz tudják, hogy mi vagyunk azok, akik életben tartjuk az adott intézményt, szervezetet, vállalkozást... Ilyen esetben érezzük azt, hogy az ember többet ér, s nem csak egy melós. Kevés embernek adatik ez meg, de örülünk, hogy legalább vannak ilyenek... A többiek meg vagy vándorolnak tovább, vagy megadják magukat, s visszaülnek a helyükre tovább evezni.