A kettétört kalács

Az anyósom is mindig jó volt hozzám, most rajtam a sor, szokta mondani. Tehát szó sem volt olyasmiről, hogy „anyuka megtette a dolgát, anyuka mehet”, ahogyan azt egy másik ismerős mondta róluk rosszindulatúan. Az idősotthon úgy került képbe, hogy a néni kezdett rohamosan felejteni, s ennek következtében kétszer majdnem magára gyújtotta a lakást, amikor a „fiatalok”, mármint a fia és a menye munkában voltak.

Természetesen elmentem őt meglátogatni. Az otthon a lakótelep közepén, szép, új, kertes épületben kapott helyet. Délután volt, a lakók a földszinti tévéteremben ültek. Mielőtt beléptem volna, kicsit leselkedtem. Szólt a hang, ment a kép, nézték is a tévét, de mintha lélekben mégis valahol máshol lettek volna, s folyton kifelé pillogattak. Már nagyon várják a látogatókat, súgta az ápolónő, aki bevezetett. S jönnek? Van, akihez naponta, van, akihez soha. Vilma néninek – merthogy így hívták – kedves, rózsaszín arca volt, kerekesszékben ült, mert akkor már a századik évét taposta, s nemigen tudott járni. Amikor odamentem hozzá, elmosolyodott, de amikor elmondtam neki, hogy most a fia helyett jöttem, aki néhány napra elment, de nemsokára jön, akkor elbizonytalanodott, mint aki nem tud velem mit kezdeni. Pedig valamikor ismert. Sokszor nevettünk is együtt, mert vicceseket tudott mondani. Hogy ha majd meghal, és koporsóban viszik őt haza, a Tátrába, akkor az autóban kicsit legyen nyitva az ablak, mert ő rosszul érzi magát, ha fülledt a levegő. De ott, a székben már valaki más ült. Mosolygott félénken, s néha kitekintett az ablakon. Borko, Borko, ismételgette halkan a fia nevét, s akkor én újra elismételtem, hogy elutazott, de nemsokára jönni fog. De mintha mindent kigumiztak volna. A fia nevén kívül. Hát így társalogtunk, amikor jött a nővér, s mondta, hogy menjünk be a szobába, mert hozzák az uzsonnát. Mákos kalács volt celofánban. Vilmuska nézte. Tetszik kérni, kérdeztem. Kicsit felcsillant a szeme. Kibontottam a kalácsot és átadtam. Nézte. Aztán huncutka mosoly jelent meg az arcán, olyasféle, mint régen. Próbálta kettétörni a kalácsot, de nem sikerült. Akkor én kettétörtem. S ő megfogta az egyik felét, és a kezembe tette. Megosztotta velem az uzsonnáját. Szinte mindent elfelejtett. De adni nem.