A franciaországi labdázásokra

A két válogatott szembe is kerülhetne egymással, ha továbbjutnának; ez eset firtatására válaszolta tévéműsoromban a szlovák kerettag bécsi magyar kapus, Novota János, hogy akkor inkább nem védene... Megható vallomás volt, ahogyan hasonlóan szép a szombathelyiből osztrákká lett Garics György jelzése, hogy ő bizony ellenünk a magyar himnuszt is énekli majd. Őszintén? Aligha várok szlovák–magyar találkozót az Eb-n, mert óvatos vagyok a magyar válogatott esélyeit illetően és azt mondom: a kijutással – főleg a norvégok elleni szívmelengető pótselejtezős meccsekkel – az én vágyaim teljesültek, a hangulatkorbácsoló hurráoptimizmusba nem ugranék fejest, maradok a szolid várakozásnál. Bernd Storck (tegyük hozzá: és Dárdai Pál) válogatottja megtanulta a fegyelmet, megtanult koncentráltan védekezni, ami látványos előrelépés az Egervári-korszak „bikázd fel, aztán valami majd lesz” – állapotához képest; ám a németek ellen is láttuk, hogy a támadójáték inkább a pontrúgások esélyleséseire alapul, mintsem a ziccerdús rohamokra. Ezért is tartom igazságtalannak, ahogyan a magyar szurkolók kikezdik az egy szem feltolt csatár Szalai Ádámot, hiszen a Bundesliga-játékos ebben a szisztémában gyakorlatilag előretolt mintha-középhátvédet játszik, kockázatos merészség és csapásmérő erő híján. Örüljünk tehát annak a stabilitásnak, ami lett itt a selejtezők alatt, s ne várjunk irreálisan sokat a marketingben kétségtelenül izmos, pályán pedig tartásos csapatunktól. Pontszám a csoportban? Nullától hatig bármi előállhat, kiszámíthatatlan kvartett; gólzáporokat viszont nem várok se tőlünk, se a kárunkra: Ronaldo ne rajtunk gyakoroljon, ha kérhetném.

A sztárok? A portugál nyilván gólkirálynak készül és ott lesz a svéd zseni, Ibrahimovic, akinek élmény minden mozdulata. Zseniből egy hiányozni fog nekem: a római Totti talán elfért volna még negyedórás varázslásokra a kiszámíthatatlan olasz válogatottban is. Sajnálom a dortmundi klasszis, Marco Reus ismételt hiányzását, a hollandok nélkül is szegényebb a mezőny, ugyan ki fog olyan makacsul és monomániásan kanyarodni a tizenhatos sarkáról befelé, mint Robben tenné? Nagy nevek, nagy kiugrók persze lesznek, hazabeszélve legyen az első a Ferencváros intelligens labdaforgatója, Nagy Ádám. És a csapatok? Sokat várok a sokszínűen izgalmas angol válogatottól, döntőbe tippelem a házigazda franciákat gyengécske belső védelmük ellenére is, s nem bánnám, ha ezúttal végül nem a németek nyernének, ahogyan a spanyol aranyat is unnám, miként a spanyol házi döntőket a BL-ben. Ellenben szorítok a Leicester-effektusnak, vagyis jöjjenek a meglepetésgárdák, a kicsik, a szélárnyékban tovasettenkedők. És legyenek jók végre a vébét még elflegmázó belgák vagy a remek kerettel bíró horvátok és a mindig szimpatikus lengyelek.

Ennyit a szurkolói elfogultságaimról, amelynél csak a visszafogottságom nagyobb. Nem várom a sportág megújítását az Eb-től, nem várom a szépség diadalát egy kifacsart szezon után ekkora mezőnyben, ahol a széles derékhad egyként tud erős közepest futballozni, vagyis taktikázni, védekezni, kivárni, adogatni, passzírozni vég nélkül egymást, unalmasan egyforma meccseken – nem várnám, hogy kevés lesz az ilyen mérkőzésekből. De mindezzel együtt repesve várom az egészet, hiszen magyar futballszimpatizánsként óriási élmény lesz elutazni oda, nem úgy, mint korábban bármikor, vagyis kívülállóként: végre lehet piros-fehér-zöldbe öltözve ünnepelni a játékot, az Eb-család részeként, ez a lényeg. Történjék bárhogyan, ezt az érzést várom leginkább, nem pedig a politikával átszőtt magyar labdarúgás Franciaország miatti feltámadását – az még odébb van, addig még sok munkás izzadságnak kell lefolynia a Dunán.

A szerző magyarországi publicista