A fogalmazás radikalizmusa

Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke sohasem szerette diplomatikusan kiporciózva csomagolni szavait (ilyen erényeket különben az új szlovák kormányfő is csillogtat); sértően provokatív megállapításai gyakran találtak politikai ellenfelei elevenjébe, azok meg utaznak Kövér verbális radikalizmusára, elég csak az ún. „köteles beszédre” gondolni, amire Gyurcsány Ferenc választási kampányt épített.

„A magyarországi ellenzék a globalista, nemzetellenes hálózat része, a nyugat-európai véleményformálók az ő rágalmaikra alapozzák a maguk propaganda-hadjáratát. A hazai ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata. Ilyen értelemben semmiben sem különböznek Rákosi Mátyástól.” (Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke a Demokratának)

Kövér elnök úr most is kilépett hát a szavak csatamezejére. Kérdés, hogy az ilyen csaták nyerhetők-e egymással szemben egy olyan helyzetben, amikor a szembenállók között nagyjából hiányzik a közös értékek, történelemszemlélet, szimbólumok minimuma is.

Szerintem a magyar nemzet tagja minden állampolgára, mindenki, akit magyar szült, nemzett, akinek magyar az anyanyelve, beleszületett vagy csatlakozott ehhez a közösséghez, tehát a magyar nemzet tagja az is, aki máshogy látja a magyar nemzetet, annak üdvét, mint én; akinek véleményét a magyar nemzet becsmérlésének érzem, aki külföldön panaszkodik a magyar nemzetre vagy kormányára, aki nem szereti a Magyar Nemzetet, aki előfizet rá, aki nem érzékenyül el olimpiai arany után a Himnuszt hallva, aki a nemzetes szerint nemzetietlen; lehet, hogy nem barátom, nem eszmetársam, nem értem, nem ugyanazt az országot látjuk magunk előtt, nem egyezik a világnézetünk, az érzékenységeink, az élményeink arról, mi egy nemzet, mi a magyar nemzet – de tagtársak akkor is vagyunk a magyar nemzetben, jog szerint és sorsunkra nézve.

„A liberálisok elhagyták a nemzeti kötődésüket, elhagyták a nemzeti függetlenséget, elhagyták a nemzeti szuverenitást, és számukra egy világkormányzás megteremtése a cél. Őket a tények végképp nem fogják megzavarni, ők azon a köldökzsinóron lógnak, amelybe Soros György pumpálja az életnedveket.” (Orbán Viktor miniszterelnök a közrádiónak)

Tessék, Orbán Viktor miniszterelnök sem a mindenkori puha fogalmazás és semmitmondás embere, de ez a liberáliskritikája nem kirekesztő, nem identitásában sérti ellenfeleit, hanem gondolkodásuk logikáját kritizálja keményen. Valahol itt érdemes meghúzni a határokat.

„Jonapot kivanok, Pe-sze-de! Mit ajánlott az egyezségért Orbán Viktor? Amíg én és a kormány a járvány ellen küzd, addig a PSD titokban odaadta a magyaroknak Erdélyt, de amíg én vagyok Románia elnöke, ilyen törvény nem lesz.” (Klaus Johannis román államfő a székely autonómiatervezet szenátus elé kerüléséről)

Míg a kövéri kirohanás a hazai ellenzéket rekeszti ki a nemzet fogalmából nemzetközi ideológiája miatt, addig a román államfő az ottani magyar kisebbséget bélyegezte meg mint idegen ügynököket, kik Erdélyt a magyaroknak szereznék vissza. Johannis saját baloldali ellenzékére rontott, de a verbálbunkó végére a magyarokat tűzte. Radikális kirohanására a magyar kormányfő akár meglepőnek is tűnő visszafogottsággal reagált.

„Egy tiszteletre méltó embert ismertem meg benne, aki, ha szól, annak, súlya van...van néhány dolog, amiben egyetértünk, és abban mindig is számíthat rá az ember. Ezért értetlenséggel figyelem azt, ami történt.
Ilyen mondatokat a legrosszabb antidemokratikus, zavaros időszakokban sem hallottunk Romániából. Várunk egy kicsit, hogy letisztuljon a helyzet.” (Orbán Viktor Klaus Johannis román elnökről)

Orbán vett egy lélegzetet, mielőtt a magyar–román viszonyba tenyerelt volna. Jól tette: minden gyűlölet közepette is felesleges a dolgok kiélezése mindenáron, mert a kölcsönös provokációk láncreakciója csak a fogalmazás végletes radikalizálódásához vezet.