A foci eposzi kellékeiről

Ahogy a világ egy csodával, a világ teremtésével kezdődik, a labdarúgás történelme is e csoda jegyében fogant. Ami az irodalomban a legősibb műfaj, az eposz, a sportban a labdarúgás. Az Európa-bajnokság közeledtével a Focitipp olvastán felidéződtek bennem az elmúlt évtizedek emlékezetes mérkőzései. És nem kizárólag a pályán történtek. Persze, tárgymegjelölésként magáról a fociról, a labda (kapuba) bolyongásáról és az azt kiváltó őrületről, megtartó és közösségformáló erejéről lesz szó. Közben bevillannak régi-régi emlékképek, epizódok. Felidéződik a közeg is: a hűs szülői ház, a zsúfolt kollégiumi tanulószobák, a dohányfüstös, áporodott vasúti restik.

In medias res: a nyolcvannégyes Európa-bajnokságon annyira beleszerettem Platini szabadrúgásaiba, hogy a francia trikolór színeiből köttettem csuklóvédőt, fejpántot és háromnegyedes nadrágot. Úgy felbuzdultam, hogy egyszer iskolába is ebben a három?színű pamutnadrágban merészkedtem. Nyomban haza is zavart az osztályfőnököm, az iskola nem cirkuszi mutatványosok színhelye. Jól is jártam, mert ha az egész napot ebben a szúrós, szűk ruhaneműben töltöm, napokig kenegethettem volna a bőrömet.

Minden bajnokságnak megvolt a csodás eleme: a dánok mennybemenetele, Gullit hajkölteménye, mely még a nőket is a tévékészülékek elé csalta, Zidane színrelépése és világhódító útja, Koe?man negyvenméteres szabadrúgásai... A kilencvenhatos an?gol–német elődöntőt, a por?tu?gál–francia, a cseh–holland és a né?met–holland párviadalokat csak epitheton ornansokkal lehet illetni. Nem felejtem el, amikor az isteni beavatkozás helyett a játékvezető bugyuta közbelépése borzolta az idegeinket, például a félelmetes képű, könyörtelen Collina ítéletei.

A legmélyebb nyomokat a hetvenhatos jugoszláviai döntő hagyta bennem. Tízéves voltam. Apám frissen borotválva, csíkos frottír fürdőköpenyében, tarkóját összekulcsolt kézzel megtámasztva meredten figyeli a gyepen történteket. Mellette bátyám a muffot rugdossa izgalmában. Anyám itt-ott benyit, hogy ne üvöltsünk akkorákat. Nagya?nyám a heverőn bóbiskol, időnként felriad. Az izgalom egyre fokozódik. A tizenegyesrúgások előtt anyám is beül, érzi, nem mindennapos dolog történik. Mami, ne aludjon, rivall rá apám nagyanyámra. S ő is figyelni kezdi, hogy egy bajszos, csapzott hajú focista, csehszlovák címeres mezben a labdát hanyag eleganciával a tizenegyes pontra helyezi...

Apám szemébe könny szökik, s az ismétléskor már bőg, bátyám a tévékészülék tetejére helyezett vázából a május elsejei felvonulások egyikéről megőrzött csehszlovák selyemzászlóval hadonászik. Karol Polák után kórusban, de külön-külön is megismételjük: Európa-bajnokok vagyunk! Bánom is én, mondja egykedvűen nagyanyám, de az ő arcán is látni a megilletődöttséget. Neki is sugárzik arca az örömtáncot lejtő veje és unokái láttán.

Vannak-e, lesznek-e még ilyen családi rítusként megélt közösségi fociélményeink? Az 1976. június 20-i belgrádi esemény a focitörténelem egyik legszebb momentuma volt. Egyszeri és megismételhetetlen. Az azóta elköltöző családtagokkal, a fekete–fehér tévékészülékkel, tetején a csehszlovák selyemzászlóval. S mindehhez a Maiert elfektető Panenka gólja. A múlt relikviái, melyekhez a foci eposzának „hősi mértéke” szab irányt és határt.