A csend nem hallatszik

Ami a koncerteket illeti, újabban az a divat, hogy a szereplők nemcsak zenélnek, hanem beszélnek is. Persze azelőtt is szoktak mondani néhány rövid felvezető mondatot a következő zeneszám előtt, de azok, akiket én láttam, legalább annyit beszéltek, mint amennyit zenéltek. Pedig az ember – én legalábbis – azért megy koncertre, azért veszi meg a jegyet, mert zenét akar hallani, nem mindenféle fölösleges szövegelést. Mondjuk az egyik koncerten még megértettem, hogy az énekesek azzal emlékeztek fiatalon elhunyt társukra, hogy mindegyikük (túl) hosszadalmasan ecsetelte a hozzá fűződő emlékeit. Külföldiek lévén természetesen angolul, amit a közönség egy része biztosan nem értett – miért is kellett volna, hogy értse –, például az előttünk levő sorban két fiatal nő akkor is nagyokat kacagott, amikor igazán nem volt helyénvaló. Szóval értettem a sok beszéd motivációját, de akkor is az a lényeg, hogy a nem olcsó belépődíjas koncert idejéből durván összeszámolva fél órát tett ki a dumálás, vagyis ennyivel kevesebb volt a zene. Ám azt sem lehetett igazán élvezni, mert az ismétlődő szövegelés újra és újra kizökkentett az élményből. Ilyen profiktól ez hatalmas csalódás.

De volt ennél sokkal rosszabb. Egy ismert szlovák zenei formáció karácsonyi koncertje. Csak úgy si-került jegyet kapnom, hogy a nagy siker végett beraktak egy további előadást. Technikailag csodálatosan énekeltek. De arra a kiadós szövegelésre, ami az egyes zeneszámok között ment, nem tudok jobb szót találni, mint a primitivizmus. A fő „szónok” hol keleties, hol erdőháti tájszólásban ontotta a hülyeségeit. Mondjuk Pozsonyhidegkútnak, ahol a koncert zajlott, aztán sem Kelet-Szlovákiához, sem az Erdőháthoz nincs köze, hiszen a források szerint a települést szerb horvátok alapították, de a művész, gondolom, ezzel akarta érzékeltetni, milyen közel áll a plebszhez, mennyire érti a nép lelkét (ugyanakkor mennyire lenézi, legalábbis abból ítélve, amiket mondott, s ahogy viselkedett). A sok duma vezető motívuma az alkohol volt. Egy példa a „lélekemelő” mondandóból: „sajnos, ebben az időszakban egymást követik a koncertek, és ha az ember koncertezik, akkor nem ihat, és ez hiányzik, de majd karácsonykor kipótoljuk, tavaly karácsonykor is az egyik ismerősnél, akinél mindig van mit inni, végre kipótoltam és a végén olyan lettem, mint a karácsonyfa. Ja, nem értik! Hát olyan zöld lettem, mint a karácsonyfa!” Vannak, akik nagyokat röhögve tapsolnak, de nem mindenki. Persze a csend nem hallatszik, csak a röhögés és a tapsolás. És a primitív beszéd után jön egy jászolos, jézuskás dal. De minek? Kinek? Miért? Mennyire őszinte ez az éneklés, még ha szép is, hogyan fér össze a művészet a primitivizmussal? De voltak más „sziporkák” is. „Asszonyom, maga ne világítson, ijesztő abban a fényben. Igaz, maga a sötétben is ijesztő.” Vagy: „tapsolják meg kollégánkat, nagyapa lett.” Az illető kopasz, ezzel kapcsolatban is elhangzik több primitív utalás. Például, hogy az unoka szopáskor összetévesztheti a nagyapja fejét, még jó, hogy nincs rajta valami bibircsók.

Nem tudom, ezek a művészek valóban ilyen primitívek-e vagy csak játszották. De teljesen mindegy. Az előadás élvezhetetlen volt. A színházi élmény, a katarzis elmaradt (lehet, hogy ez már egy idejét múlt elvárás?). Mindenesetre a becsapott, félrevezetett közönség egy része, úgy tűnik, ebből semmit sem vett észre, mert állva tapsolt. Na, ez a csúcs.Sajnos, én nem tudok fütyülni.