A csend provokátora

Állt a pulpitus mögött, és a csendet provokálta. De attól a perctől fogva, hogy megszólalt, három órán át egyetlen korty víz nélkül beszélt, magyarázott, rajzolt, kérdéseket tett fel, amelyeket meg is válaszolt. Prágából jött Pozsonyba, szakmának és színházszerető közönségnek páratlan előadást, egy szokatlan one man show-t tartott. Három társulat, a Cseh és a Szlovák Nemzeti, valamint a Vígszínház összefogásával rendezi ugyanis 1914 című előadását Prágában, a Rendi Színházban, az első világháború kitörésének 100. évfordulójára. Pozsonyba örömmel jött, hiszen a Szlovák Nemzeti Galéria nemrég kiállítást szervezett egyedi videoalkotásaiból, és mit csináljon szabad hétvégéjén egy született művészlélek, ha már van egy könnyen utaztatható „önálló estje”? Szervez magának egy fellépést. Felkavaró történetekHatásos szünet után hatásos történetek. Egy Texas állambeli poros kisvárosban, ahol se színház, se múzeum nem volt, tizenkét évesen már Hamlet monológját tanulta. Később John Cage és George Balanchine lett az istene. Egy zeneszerző és egy koreográfus. A tánc, a balett volt az első művészeti ág, amely megérintette. New Yersey-ben – már felnőttként – meglátott az utcán egy rendőrt, aki egy 13 éves, sötét bőrű fiút ütlegelt. Közbelépett, hogy megvédje, s így tudta meg, a „makacsul hallgató” fiú behajított egy téglát a közeli templom ablakán. Javítóintézetbe akarták zárni, noha hallássérült volt, nem tudott beszélni. Bírósági tárgyalás lett az ügyből, melynek végén Wilson magához vette a gyereket. Hivatalosan örökbe fogadta. Eleinte rajzokkal és vizuális jelekkel kommunikáltak, később erős, artikulálatlan hangokkal. Ezzel a fiúval hozta létre négy év alatt az első (hétórás!) előadását. Hajléktalanok, gyári munkások, háztartásbeli nők és tanítók játszottak benne. Ennek a sikernek köszönhetően dolgozott később a milánói Scalában és Berlinben. A csend, a lassított mozgás, a szöveg, a zene minden darabjában (Einstein a strandon, Lear király, Sztálin élete és kora) szerves egységet alkot. Hatásszünet, majd újabb felkavaró történet. A hetvenes évek elején, amikor háromemeletes lakásában fogadott különböző foglalkozású, ismeretlen embereket (az elsőn ettek, a másodikon táncoltak, a harmadikon beszélgettek, filmeket néztek), kapott egy érdekes hangfelvételt. Egy tizenhárom éves agysérült fiú ugyanazokat a szótagokat ismételte rajta. Em, em, em, em, em. Ez lett egy tizenkét órás előadás elindítója. Megismerkedett a fiúval, és szerepet adott neki a darabban. Hónapokkal később a gyerek elhagyta az intézetet, és odaköltözött hozzá. Fenomenális dolgokra volt képes. Két hete lakott nála, amikor folyékonyan elmondta Viktória királynő levelét. Ő, aki addig egyáltalán nem beszélt, és tizenegy évet töltött a hátrányos helyzetű gyerekek intézetében. Istenek a padló alattSzuggesztív egyéniség Robert Wilson. Lenyűgöző, ahogy mesél, vagy ahogy ábrákat rajzol bal kézzel, pár tollvonással. Nagy pillanatokat vázol kevés szóval. Nurejev, Freud, Jessye Norman alakját eleveníti meg előttünk játszi könnyedséggel. A világhírű operaénekesnőnek 24 Schubert-dalból álló estet rendezett. Norman az egyik előadáson, nem sokkal a New York-i ikertornyokat ért terrortámadás után, befelé sírva, tíz percig néma csendben állt a színpadon, a közönség pedig megérezte mindazt, ami a lelkében lejátszódott. Installációit, bútorterveit is megmutatta Wilson, legkedvesebb székeit. Ralph Finnesról is szót ejtett, akit előbb Londonban, majd New Yorkban látott Hamlet szerepében. Mindkét alkalommal kitűnően játszott, csak nem érezte maga mögött a teret, vélekedik Wilson. Közölte is vele, hogy csupán ez a harminc másodperc hiányzott az alakításából, amikor a közönség tudtára adja, hogy érzi, mi van mögötte. Finnes megköszönte az észrevételt, s azóta már jelezte is neki, hogy másképpen játssza a szerepet. Wilson a csend nagymestere. Hosszasan képes hallgatni a színen úgy, hogy annak jelentése legyen. Ugyanakkor azt is tudja, hogyan kell végigmenni úgy a színpadon, hogy annak erős tartalma legyen. A japánoktól tanult nagyon sokat, mondja. Ők ugyanis azt hiszik, az istenek a padló alatt élnek. Náluk két-három évig tanulják a színészek, hogyan kell állni, elindulni, majd ismét megállni a színpadon. Az ő iskolája, tehetsége, művészete ott kezdődött, amikor rászólt a rendőrre, hogy ne bántsa a gyereket. Vagyis az utcán. Aztán jött az agysérült fiú, aki negyven szót tanult meg mellette, és olyan levelet írt, hogy: „Apa, anya, gyerek, nap, szeretet.” A lap tetejére pedig hegyet rajzolt, amely felrobbant. Három óra, amely három héttel, három hónappal is felért. Színházi kurzus volt, amelyen emberismeretet, lélektant, figyelmet, toleranciát is tanított Bob Wilson. Ebben rejlik az ő kivételes nagysága. A megértésben, a megfejtésben, a segítségnyújtásban. Erről szól minden előadása.