A Birodalom visszavág

Amíg Nagy-Britannia volt India ura, a Himalája térségében meglevő brit–kínai erőegyensúly és ezzel együtt Nepál és Tibet függetlensége biztosított volt. Mihelyt az indiai brit uralom 1947-ben véget ért, többé már semmi nem állta útját a nyugati irányú kínai terjeszkedésnek, hiszen a függetlenné vált India akkor még nem versenyezhetett Pekinggel. A terjeszkedéshez megvolt Peking történelmi hivatkozási alapja is, hogy Tibet mindig is Kína része volt, csak az európai imperialisták és a tibeti vallási vezetők miatt addig… satöbbi, satöbbi. Hozzá kell tenni, hogy a kínai–tibeti közös történelem bonyolultabb, mert bár ritkábban, de olyan is előfordult hogy Tibet volt az erősebb néhány évszázada. Ráadásul a kínai kultúra fontos részét képező buddhizmus tibeti közvetítéssel került Indiából Kínába. Ezen kívül a régi kínai és tibeti uralkodóházakat számtalan rokoni szál fűzte egymáshoz. De mindez a múlté: a második világháború és a kínai kommunista hatalomátvétel után Peking fokozatosan elözönlötte Tibetet, s ennek következtében fokozatosan kínai tartománnyá vált. Ezzel kapcsolatban két dolgot fontos megjegyezni: az egyik, hogy a régi Tibet határai nem egyeznek meg az azonos nevű kínai tartomány határaival. Ez magyarázza egyébként azt is, amikor a jelenlegi válsággal kapcsolatban arról hallunk, hogy tibetiek lázadtak fel Szecsuán tartományban. Kína ugyanis Tibet tartományon kívül még két másik kínai provincia között osztotta fel a régi Tibet keleti területeit. A másik tényező, hogy bár minden hangzatos kommunista ideológiába van csomagolva, Kína birodalmi politikát folytat Tibetben. Kína ugyanis nem nemzetállam, bár a han lakosság az ország teljes lakosságának 92 %-át alkotja – miután a mandzsuk asszimilálása már több mint fél évszázada befejeződött. A kínai „mag?te?rületek” az ország keleti részeiben helyezkednek el és ezek alkották a kínai birodalmak központi területeit, ahonnan nyugati, déli és északnyugati irányba terjeszkedtek. Ha a központi birodalom erős volt, évszázadokon át kiterjesztette ellenőrzését a periferikus mongol, délkelet-ázsiai vagy éppen tibeti területekre. Ha a központi hatalom meggyengült, a perifériák feletti kínai ellenőrzés is meg?szűnt. Érdekes, hogy Kínának az európaiak, különösen a britek megjelenéséig, a 18. századig nem kellett komoly geopolitikai konkurenssel szembenéznie a tágabb Kelet- és Közép-Ázsiai térségben, tehát a perifériák feletti uralom csakis a központ stabilitásán múlott. Ez a sajátos geopolitikai helyzet mind a mai napig hatással van a kínai stratégiai és külpolitikai szemléletre (nem véletlenül hívja magát az ország saját kínai nevén, Csung-kou-nak, azaz Központi Birodalomnak). Tibetben tehát – csakúgy, mint a tőle északra fekvő Turkesztánban – hagyományos kínai birodalmi politika folyik. Hosszú távon Peking a térség teljes asszimilációjára törekszik, amit erőteljes betelepítési hullámokkal támogat. A tibeti fővárosban, Lhasában már több kínai él, mint tibeti. Egyébként Lhasában sétálva első látásra feltűnik, hogy két város él egymás mellett: a régi, tibeti óváros, ahol kínait alig látni és a csak kínaiak által lakott újváros, amely egy Közép-Nyugati ame?rikai városra emlékeztet.

A tibeti és a kínai városrész közötti választóvonal egyébként az az út, amely a híradások képein úgy szerepel, mint a mostani zavargások egyik fő helyszíne. A vidék viszont még etnikailag döntő mértékben tibeti. Tibet Kína általi beolvasztásának legfőbb akadálya az erős tibeti kulturális-vallási öntudat, amelyet nem volt képes – eddig – megtörni sem a kommunista ideológia, Mao kulturális forradalma, sem a nagyon erős kínai demográfiai jelenlét. Szám?szerűleg a tibetiek kisebbségbe kerültek saját hazájukban, de kulturális öntudatuk fennmaradt. Legnagyobb tragédiájuk a globális stratégiai helyzetben gyökerezik. Nincs olyan nagyhatalom, amely abban lenne érdekelt, hogy Peking elveszítse ellenőrzését perifériái felett, és hogy ez a nagyhatalom még hajlandó is legyen ennek érdekében szembeszállni Kínával. Sem az Egyesült Államok, sem India nem kockáztatja kapcsolatait Kínával a tibeti függetlenség érdekében. Bár az USA-ban a republikánusok inkább hajlanak Tibet felé, ez számukra is sokkal inkább emberi jogi és vallásszabadságot érintő kérdés, mint stratégiai. Hiába fogadja esetleg Bush elnök a dalai lámát, Washington soha nem száll szembe Kínával Tibet miatt. Hiába ad India otthont a dalai lámának és az emigráns tibeti kormánynak, Delhi számára nem reális opció a Tibet miatti indiai–kínai konfliktus. A stratégiai kalkulációkban ez úgy szerepel, hogy egy ilyen konfliktusban az amerikaiak és az indiaiak is biztosan sokkal többet vesztenének, mint nyernének. Márpedig nincs az a nagyhatalom, amelyik ilyen képlet esetén a konfliktusos opciót választaná. Ennek következménye, hogy bármennyire brutális lesz is a kínaiak fellépése Tibetben, a nemzetközi közösség nem megy tovább a formális tiltakozásoknál. Márpedig, ha a Birodalom úgy érzi, hogy veszélybe kerül ellenőrzése a perifériák felett, akkor visszavág…