50 éve januárban kezdődött Prágában a tavasz

A „prágai tavasz” feltételei a sztálinizmus bukásával, a csehszlovák gazdaság mélyülő válságával, a cseh–szlovák viszonyban meglévő feszültségekkel és a kelet–nyugati kapcsolatokban tapasztalt enyhüléssel érlelődtek. Antonín Novotnýt (1904–1975), aki 1953 óta állt a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) élén, és 1957 óta az államfői tisztet is betöltötte, egyre többen bírálták a párton belül is a rossz gazdasági eredmények, a Szlovákiával szembeni arrogáns viselkedése és az 1967. október végén kirobbant, gyorsan terjedő prágai diákmegmozdulások miatt. Bár újévi beszédében „gazdasági reformokat” és „szocialista demokráciát” ígért, Novotný a Központi Bizottság 1968. január 5-i ülésén hosszú és heves viták után kénytelen volt lemondani első titkári tisztségéről. Utódja – első szlovákként – a kompromisszumok emberének tartott, 46 éves Alexander Dubček lett, aki az ortodox kommunisták és a reformerek számára is elfogadható volt. A kezdetben gyenge, határozatlan politikusnak vélt Dubček rövid időn belül elnyerte az emberek bizalmát és a reformfolyamat jelképévé vált.

A reform „elszabadul”

Az államfői tisztségre március végén Ludvík Svoboda tábornokot választották. A CSKP új akcióprogramja megfogalmazta a reform politikai és gazdasági céljait, amelyek nem a pluralista politikai berendezkedés és a piacgazdaság visszaállítását, hanem az „emberarcú szocializmus” megteremtését irányozták elő. A hatalmas társadalmi támogatásnak örvendő reformfolyamat azonban önálló életre kelt, irányítása kezdett kicsúszni a kommunista párt kezéből. Megszüntették a sajtócenzúrát, megindult a kirakatperek áldozatainak rehabilitációja, sorra újították fel tevékenységüket a polgári Csehszlovákia kommunisták által megszüntetett társadalmi, ifjúsági és egyházi szervezetei.
Mindezt a Szovjetunió és a „testvéri” szocialista államok fokozódó gyanakvással nézték, mert attól tartottak, hogy a prágai tavasz az 1956-os magyarországi forradalomhoz hasonló következményekkel járhat. A fejlemények azért is aggasztóak voltak számukra, mert Csehszlovákiában a közvélemény egyre jobban gyorsítani akarta a demokratikus átalakulást, s egyre hangosabb lett a szovjetellenesség. Az „ellenforradalom veszélyéről” folytatott nyílt vita során júliusban a bolgár, a keletnémet, a lengyel, a magyar és a szovjet kommunista párt közös levelet intézett a CSKP vezetéséhez, amelynek lényege az volt: ha letérnek a szocialista útról, katonai beavatkozásra számíthatnak.
A népszerűsége tetőpontjára érkezett Dubček ellenállt a sorozatban érkező felszólításoknak, sőt, meg sem jelent a Varsói Szerződés (VSZ) értekezletén. Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár már attól tartott, hogy Csehszlovákia kiléphet a katonai szövetségből, holott Prágának ez nem állt szándékában. A július végén, augusztus elején a szovjet határ melletti Ágcsernyőn tartott felső szintű csehszlovák–szovjet találkozón a csehszlovák pártvezetés belement ugyan néhány kompromisszumba, de bízott abban, hogy továbbmehet a megkezdett úton.

„Testvéri” megszállás

A szovjet vezetés augusztus 18-án ismertette a lengyel, keletnémet, magyar és bolgár pártvezetőkkel a döntést Csehszlovákia katonai megszállásáról. Két nappal később, augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka a Vltava 666 fedőnevű hadműveletben a VSZ öt tagállamának (Szovjetunió, Lengyelország, NDK, Magyarország, Bulgária) húsz hadosztálya, kétszázezer katona zúdult Csehszlovákiára földön és levegőben. A csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást, de a kommunista párt, a kormány és a parlament elnöksége határozatban utasította el a megszállást, és nyugalomra szólította fel a lakosságot. Ám a legújabb kutatások szerint a lerohanás és az utcai harcok 137 halálos áldozatot követeltek.

Tavaszból hideg tél

A prágai tavasz vezetőit letartóztatták és internálták, a megmaradt vezetést Moszkvába rendelték, ahol kényszer hatására – František Kriegel, a Nemzeti Front elnöke kivételével – aláírták a megszállást igazoló jegyzőkönyvet. Október 16-án a csehszlovák és a szovjet kormány szerződést írt alá a szovjet csapatok „ideiglenes” csehszlovákiai tartózkodásáról.
A „normalizáció” szellemében 1969 áprilisára a reformereket, köztük Dubčeket eltávolították a kommunista párt éléről. Helyére a szintén szlovák, de keményvonalas Gustáv Husák került, akinek neve egybeforrt a visszarendeződéssel. Csehszlovákia a rendszer 1989-es összeomlásig, a bársonyos forradalomig teljes reménytelenségbe süllyedt, az értelmiség csaknem húsz évre külső vagy belső emigrációba vonult.
A szovjet sajtó az „internacionalista segítségnyújtásnak” minősített beavatkozást igazolandó közölt egy, a szovjet pártvezetésnek címzett behívó levelet, amelyet öt magas rangú csehszlovák politikus írt alá. A tisztázatlan körülmények között keletkezett levél, illetve az 1968-as intervenció ügyét az 1989-es rendszerváltás után „hazaárulás” címén két évtizedig vizsgálták a cseh és a szlovák hatóságok, az eljárást 2011-ben zárták le, mert már nem lehetett kihallgatni a kulcsfontosságú tanúkat.
A „normalizálás” alatt a politikai élettől szigorúan távol tartott Dubček 1989 novemberében, a bársonyos forradalom idején újra megjelent a politikai színtéren. A kommunizmus bukása után a parlament elnökévé választott politikus 1992. november 7-én autóbalesetben halt meg.