1468 nap

Pontosan ennyi idő szükségeltetett ahhoz, hogy a brüsszeli bizottság Szlovákia 2004. május elsejei uniós csatlakozása után, tegnapelőtt kimondja: a visegrádi négyek közül elsőként bevezethetjük az eurót! E komoly pénzügyi változás kapcsán lehet bölcselkedni bőven, érdemeket sorolni és kisajátítani, mégis azt gondolom, hogy itt és most egy anekdotikus példázat kívánkozik tollvégre... Nos, van egy hindu vallásos ünnepség, amelynek egyetlen ceremóniája, hogy a Buddha ércszobrát az egyik templomból átvontatják a másikba. A vallás szabályai szerint aki ebben a cipekedésben segédkezik, sok bűntől nyer feloldozást. Így a szegény hinduk, értelemszerűen, egymást tiporva-taposva nyüzsögnek a kötél körül. Mindenki húzni, vontatni, tolni, lökni akarja a behemót szobrot; közben – persze – rengetegen kidűlnek, kiborulnak a sorból. E ceremónia azonban sokáig, már-már Buddha-Isten-Világ untig tart, miközben egyre kevesebben ragadják meg a kötelet; végül pedig – amikor már minden lelkiismeret megtisztult a kötélhúzásban – a szobrot kocsistól meg kötelestől faképnél hagyják az országúton. Ekkor jönnek az előre megfizetett napszámosok, akik az otthagyott szobrot továbbvontatják. Húszezernél, vagy annál is több tolongva hangoskodó dilettáns kezdi, és négy-ötszáz fizetett, értsd: profi munkás végzi. Példakeresésre, párhuzamállításra ennyi jócskán elég. Mert épp e parabola üzenete apropóján érdemes eltűnődnünk azon, vajon 2009 januárjától (amikor bugyellárisainkban jóval kevesebb lesz a ropogós bankó és sokkal több a cincogó érme) mi szolgálja majd az ország, annak polgáraiként pedig a mi érdekeinket? Vajon a fizetőeszközeként eurót használó tizenhat ország pénzügyi integrációjának sokoldalúságában hogyan találjuk meg sajátos helyünket, önönmagunkat? Mi, akik a zsebünkben huncutkodó kroncsinak búcsút mondva részint nosztalgiával, részint némi aggodalmakkal várjuk az európremiert. Ugyanis a szüleink nemzedékének, de nekünk, a második világháború után született generációnak is van már tapasztalatunk arról, hogy a szándékoltan önző, zötykölődve működő integrációban hogyan lehet rosszul megélni annak mindennapjait. Ezért nem feledhetjük el, hogy ez a mostani pénzügyi elitklub nem több – de nem is kevesebb – egy újabb esélynél; s olyan lesz, amilyenné mi magunk tesszük. Rajtunk is múlik hát, mit tudunk kihozni ebből az új helyzetből, amelynek megmásíthatatlan alapszabálya, hogy az eurózónához tartozó tizenhat ország mindegyikének, saját jól felfogott érdekében, a prosperitás egyazon vektorát kell követnie. Ebben a szituációban kell helytállnia a szlovákiai magyarságnak is. Gerincesség és szaktudás, kreativitás, jövőépítés, közösségi közteherviselés dolgában egyaránt. A pénzügyileg is kitárulkozott uniós Európában az a kérdés: kitaláljuk-e önmagunkat? Pozsonytól Ágcsernyőig pozitív magyarságra van hát szükségünk. Tájainkon nem feltétlenül az a jó magyar, aki tősgyökeret eszik és trikolórt pozsog, hanem aki tesz és gyarapít. Nem az, aki csakis a múltba merengve busong, autonómiát keserg és Trianont könnyez, hanem aki leleménnyel, fürge ésszel, tenni akarással teljesít. Nem az, aki másokat kirekeszt és magának érdemeket vadász, hanem aki szolgál és közösséget kovácsol. Rajtunk is múlik, hogy – megőrizve mindazt, ami mibennünk magyarul szólal meg – önérzettel, önbecsüléssel éljük-e meg a másféle pénzen mért hétköznapokat. És eközben a tudáshoz, tekintélyhez, biztonsághoz és az igazságokhoz vezető út ösvényeit keresve a könnyűt tesszük meg úgy, mintha nehéz, a nehezet mintha könnyű volna. Hogy a kötélhúzás módszertanának példázatánál maradjak.