Elveszett mondén világ

Aki az elveszett mondén világ után kutat, az Párizsban a Ritzbe tér be. Megannyi híres embert fogadott a Place Vendôme-i palota: művésznek, politikusnak, királynak adott szállást és otthont. Filmek, regények, pikáns sztorik színhelye volt; a híres grandhotelben regényhősök, musicalsztárok születtek és azok a felejthetetlen történetek, amelyeket még ma is gyakran emlegetnek a szálloda Hemingway-bárjában.

Scott Fitzgerald egykoron naphosszat üldögélt a Ritz Cambon bárjában, melyet csak később neveztek el Hemingwayről. A hóbortos, kicsapongó amerikai író akkor még nem volt oly sikeres és tehetős, mint idősebb kollégája, hetekig kellett volna spórolnia, hogy egy drinket rendelhessen a Ritz bárjában. Fitzgerald itatta Hemingwayt, aki ebben a bárban saját Mekkájára talált. Más világfik is így éreztek a múlt század húszas éveiben, amikor a tengerentúlon kitalálták az alkoholmentes bárokat. Sokáig itt tanyázott az amerikai elit: Woolworth, Rockefeller és Cole Porter – aki arról lett nevezetes, hogy a kupicákat sorozatban fogyasztó hírességek közül a legstabilabban ült a báreszéken – a finom koktélokat és a régi világ hangulatát élvezte. A Ritz volt a kedvenc szállodája Marcel Proustnak, aki itt írta Az eltűnt idő nyomában című könyvét, Coco Chanel pedig 35 évig bérelte az egyik lakosztályt, holott csak néhány lépésnyire volt a Ritztől saját háza.

A pompás európai grandhotelek különös, zárt világot alkottak. Nemcsak szállást, szép szobát, kitűnő konyhát és koktélt kínáltak, hanem korlátlan lehetőségeket is. Ma furcsán nézne a Ritz szállodaportása, ha valaki hatalmas vadmacskával vagy krokodillal vonulna be századmagával és csinnadrattával az elegáns hallba, s bolondnak néznék a vendéget, ha azt kérné, hogy az egyik emeletet árasszák el vízzel, mert velencei partit kíván rendezni. Hajdanán senki sem panaszkodott az amerikai dollármilliomosok gondolapartija miatt, senki sem botránkozott meg, amikor Hemingway a vécékagylóra lövöldözött, amikor Dalí szobája falán örökítette meg szürrealista világát. A szálloda vezetése tolerálta a gazdagok hóbortjait, a festők, az írók kreatív orgiáit, támogatta a művészvilág géniuszait, hogy marandandót, hogy felejthetetlent alkossanak – önmaguknak. A szálloda pompás termeiben Jean Cocteau vitt színre operettet Darius Milhaud zenéjére, melyre a Daighilews balettosai táncoltak Coco Chanel kosztümjeiben. A színházi függönyt Pablo Picasso tervezte.

Persze, nemcsak a párizsi „fogadó” folytatta ezt a különös szállodapolitikát, hanem a többi híres európai grandhotel, a mardidi Palace, a római Excelsior, a londoni Savoy is, ahol annak idején Winston Churchill és Korda Sándor, a magyar származású hollywoodi filmmogul ült egy asztalnál, s azon morfondírozott, melyik színész vehetné át a magyar miniszterelnök szerepét...

Még a második világháború sem tudta megfosztani fényétől, pompájától a régi szállodákat. Az épületeket – amelyek többségében a háború alatt hadiszállást, kórházat, menekültotthont rendeztek be – az ötvenes években felújították – régi és új művészek, mondén sztárok szállták meg, mind olyanok, akik a vágyott édes életről álmodoztak. És Fellini ekkor találta ki a Dolce vitát, álmában ekkor hozta le a plakátról, s szöktette szökőkútba Anita Ekberget, az álomszép szőke aszszonyt.

Visszatért Mekkájába Ernest Hemingway, kipakoltatta a Ritz pincéjéből régi, a húszas években elrejtett kofferét, előhalászta jegyzetfüzetét, naplóját, majd megírta könyvét a párizsi vad évekről. Ugyanakkor Tennessee Williams a római Excelsiorban az öregedő színésznőkre és Fellini „édes életének” keserű mellékízére összpontosította figyelmét, Thomas Mann pedig a zürichi Delder szállóban tökéletesítette Felix Krull regényének szereplőit.

Mint minden szépnek, ennek az idilli érának is vége lett. A grandhotelek fénye kialudt: a biznisz világában a szállodaláncok vették át a vezető szerepet. A grandhoteleknek már csak nevük van, a kliensek megváltoztak: sznobok, jet-set-tagok, újgazdagok, Hollywoodból átruccanó sztárok járnak a híres szállókba. A fényűzően berendezett, óriási kulturális hagyománynyal bíró falak között nyárspolgárként hat Michael Jackson, a Rolling Stones vagy a Spice Girls tagjai. Ők is orgiákat rendeznek: szürrealista képek helyett pudingot löknek, hánynak a szobafalra, motoron száguldoznak a szállodafolyosókon, nem zenébe, hanem bűzbe, zajba, borítva az épületet. Mindez nagyon távol áll a régi mondén világtól, melyről már csak történeteket mesélnek – mondjuk a Ritz Hemingway bárjában. (ug)