Bénifeszt Szepsiben: A fesztiválhangulat eltűnt, a résztvevő kevés, a források akadoznak

A fesztiválhangulat nem idén illant el, hanem már évekkel ezelőtt, miután bezárták a város egyetlen szállodáját. A leleményes népnyelv által csak „Hiltonnak“ nevezett szocreál épületben elfért mindenki, nem kellett a szervezőknek a környező településeken – de még a határ menti magyarországi falvakban is – szálláshelyeket vadászniuk a résztvevők számára. 

Ettől függelenül nem lenne rossz, ha a csoportok maradni tudnának erre a két napra a „keleti végeken“, vagy legalább lenne valaki, aki a végén átveszi a díjakat a nevükben. 

Az öt versenyelőadás mellett további három produkció szerepelt vendégként, egy csoport pedig nem tudott részt venni a megmérettetésen, mert túl sokan vannak, és nem fértek fel a szepsi kultúrház színpadára. Ha ott lehettek volna, egész másképp alakul a végeredmény. 

A Tsízió szorosabb versenyhelyzetet teremtett volna

A zsűri tagjaként alkalmam volt felvételről megnézni a galántai Kodály Zoltán Gimnázium Tsízió Diákszínpadának lehengerlő, pompás alakításokkal teli Tartuffe-jét. Csodálatosnak tartom, hogy tizenéves fiatalok egy Moliére-műhöz nyúltak, és olyan laza természetességgel társalognak versben a színpadon (Parti Nagy Lajos fordításának is köszönhetően, de azt itt-ott átírva), hogy öröm nézni. 

Az Ollé Krisztina vezetésével működő csoport két éve minden lehetséges babért learatott a „Bénifeszten“ a Márió és a varázslóval, és tulajdonképpen ők mentették meg a fesztivált, mert két produkcióval érkeztek, plusz az iskola bábcsoportja is fellépett egy izgalmas előadással. Így ugrott fel a versenyelőadások száma ötre - azon a seregszemlén, ahol anno még tíz-tizenkét csoport volt a minimum.

A Kultminor és a Csemadok sem jeleskedett 

A helyi viszonyokat kevésbé ismerők kedvéért álljon itt, hogy a Szepsihez közeli Buzita község művelődési házának színpada sokkal nagyobb, és eddig minden évben ott mutatták be a komolyabb díszletet igénylő, sokszereplős előadásokat. 

Most először fordult elő, hogy csupán egyetlen előadás kedvéért kellett volna beizzítani a buzitai kultúrházat, és a szervezők szerint erre nem volt pénz. Nagy kár. Másrészt viszont ez abszolút érthető, hiszen a Kultminor szerintem lassan már meg sem érdemli, hogy logójuk ott díszelegjen a színpad alatt, jól látható helyen – mert hiszen dokumentálni kell a „teljesítést“. 

Erre nagyon odafigyelnek a hivatalnokok, arra viszont már kevésbé, hogy a fesztiválra megítélt összeget meg is kapják a szervezők a november 14-i (!) kezdés előtt. 

Ahogy mondani szokás: no comment. Mindenesetre rendkívül megalázó lehet minden szálláshelyen és étteremben hitelért rimánkodni. Érthetetlen, mi tart ennyi ideig „odafent“, és le a kalappal a szervezők előtt, akik ennek ellenére lelkesnek tűnnek. 

A „Bénifeszt“ egyébként egy országos Csemadok-rendezvény, ami nem igazán látszott a megnyitón és a díjátadón, mivel a kulturális szervezet országos vezetése, de még a helyi területi választmány elnöke is más meghívásnak tett eleget ezen a hétvégén. 

Huszonöt év nagy idő

Ezalatt több generáció váltotta egymást. A dolgozó embereknek például már nincs idejük erre a luxushobbira. Nem tudnak hónapokon át próbákra járni, díszletet építeni, jelmezeket varrni, utazgatni az előadással, gyakran saját költségen. A csoportok vezetői nem kapnak szakmai segítséget. 

Hol vannak már a rendezői tanfolyamok, ahol szakemberek tanították az érdeklődőknek a színházcsinálás csínját-bínját? Hol vannak már az előválogatók, amikor egy-két leendő zsűritag végigutazta Dél-Szlovákiát és tanácsokat adott az ígéretesnek tűnő, félkész előadások feljavítása céljából? 

Ezek a kérdések is szóba kerültek a kísérőprogramjaként lezajlott beszélgetésen, amelyen két veterán amatőr színházcsinálót, a dunaszerdahelyi Jarábik Gabriellát és a füleki Szvorák Zsuzsát kérdezte Juhász Dósa János, aki maga is ott volt a „Bénifeszt“ létrehozói között 1999-ben, amikor még nem is így hívták, hanem Falusi Színjátszók és Esztrádcsoportok Országos Fesztivájának, és nem is Szepsiben/Buzitán tartották, hanem Királyhelmecen. 

A cél az volt, hogy keleten is legyen egy amatőr színázi seregszemle, ahol a hagyományosabb formanyelvet preferáló, elsősorban szórakozatásra specializálódott, illetve a népi kultúrából kiinduló falusi csoportok, továbbá a besorolhatatlan esztrádcsoportok kaphatnak szakmai értékelést. 

Miért Szepsi/Buzita?

Mivel Királyhelmec nem bizonyult jó házigazdának – az akkori polgármester és a kultúrház-igazgató privát kakasviadalának köszönhetően - kissé nyugatabbra költözött a fesztivál. De a hazai magyar gócpontokból nézve ez még mindig nagyon kelet. 

Elsősorban a családias hangulat és a vendégszeretet miatt jártak szívesen a csoportok. A nánai színjátszók például hosszú éveken át Szepsiben tartották aktuális előadásuk premierjét, és egyáltalán nem vágytak a komáromi Jókai Napokra. (Ha jól emlékszem, először 2019-ben merészkedtek oda, és máris megnyerték a fődíjat.) 

Idővel aztán egyre több városi társulat kéredzkedett be (a losonci Kármán József Színkör, a füleki Zsákszínház, a királyhelmeci színjátszók, a kassai KGSzT stb.), ezért átnevezték a fesztivált – felvette a szepsi kántortanító, a Szózat megzenésítője, Egressy Béni nevét. 

Mi lesz veled „Bénifeszt“?

Aggódom a „Bénifeszt“ jövőjéért. Talán joggal, talán feleslegesen. Talán érdemesebb lenne kétévenként megrendezni, biennáléként – bár ezt a Kultminornál nem biztos, hogy felfognák. 

Huszonöt év alatt sokat változott a világ. Ma már a színházlátogatás nincs az első tízben a szabadidős tevékenységek között. Az amatőr színházcsinálás pedig csodabogarak szórakozása lett – mármint a felnőttek körében, mert a diákszínjátszás másképp működik, a sulikban még bőven találni önkifejezésre vágyó, lelkes fiatalokat. 

Abban viszont nem vagyok biztos, hogy lesz még egy Jarábik Gabriella és Szvorák Zsuzsa, akik hosszú évtizedeken át életben tartanak egy-egy olyan legendás csoportot, mint a dunaszerdahelyi Fókusz, vagy a füleki Apropó. Mindkét szakember nemrég adta át a stafétabotot tehetséges fiatal kollágáinak, akiknek szívből szorítok. 

És azokat is szívesen látnám viszont a placcon, akik jelenleg szüneteltetik tevékenységüket, mert más dolguk van, vagy mert nem látják értelmét ennek az egésznek. 

Szerintem van értelme. Sőt, most van csak igazán. 

Mert nem tudjuk, mi vár ránk az elkövetkező években, ezzel a dilettáns, nacionalista bandával a nyakunkon. Lehet, hogy a magyar amatőr színházcsinálás hamarosan társadalmi szerepvállalás is lesz, a születő előadások kulturális és közösségformáló hozadéka mellett.