A sejtelmes és nagyon kék Üzbegisztán

Már egy ideje foglalkoztatott a gondolat, hogy látni kéne az ezeregyéjszaka hangulatát idéző Buharát és Szamarkandot, egy kicsit andalogni kéne Timur nyomában, megcsodálni az általa megálmodott gyönyörűséges mecseteket, mauzóleumokat, medreszéket – az arab iskolarendszer mintájára alapított iskolákat. Olvastam róla eleget, de úgy voltam, mint anno Nagy Sándor, amikor meglátta Marakandát, azaz a mai Szamarkandot... Csak az zakatolt az agyamban a lélegzetelállító látnivalók miatt, hogy ez sokkal szebb, mint amit a lelkem mélyén vártam.

Körutunk Taskentben, a fővárosban kezdődött. Az első benyomás az ismert szovjet stílus, a nagyon széles, többsávos sugárút, a monumentális, szinte megalomán épületek sora. Modern város, történelmi épületei nagy része az 1966-os nagy földrengésben tönkrement. A metró 1977 óta üzemel. Minket, lányokat zavarba hozott, hogy amint beléptünk a metrószerelvénybe, a férfiak szinte egyszerre ugráltak fel és adták át mosolyogva a helyüket. Sajnos, ez nálunk már a múlt ködébe veszett. Az emberek nagyon kedvesek, barátságosak. Náluk még teljesen természetes, hogy az utcán mosolyogva odalépnek az idegenhez, bemutatkoznak, kezet nyújtanak, és érdeklődnek, honnan jöttünk, hogy tetszik az országuk, kóstoltuk-e már a nemzeti eledeleiket. Taskent főterén húsz éve Lenin szobrát Timur nagy lovas szobrára cserélték. A parkban ment a munka ezerrel, épp Putyin látogatását várták, és virágokat ültettek ki még a szökőkút medencéjébe is. A Függetlenség tere széles és elegáns. A hatalmas, szomorúságot árasztó női szobor, a gyermekét sirató üzbég anya szobra a hősi halottaknak állít emléket. 

Következő úti célunk, a 2500 éve alapított Khiva városa sosem állt közvetlenül a kereskedelmi útvonalon, így nem is lett olyan ismert, mint a többi város, de mivel visszafogottan megbújt a selyemút árnyékában, szinte érintetlen városfalai mögött konzerválódott a maga kis világa. A városközpont hangulatos, ikonikus minaretje – a Kalta Minor – szokatlan méreteivel és gazdag geometrikus mintázatával, színeivel belopta magát a szívembe. A türkiz szín állítólag megvédi a rossz energiáktól a helyet és az embereket. A tehetséges kézművesek nem tolakodóan, de szinte mindenütt kínálják portékájukat, hagyományos szőrméktől kezdve a hímzett terítőktől kezdve a kézzel készített marionett-bábukon át a jellegzetes mintájú zokniig megvehető itt minden. Khiva legrégebbi mecsete, a Péntek mecset a 10.századból maradt ránk. A helyi mecsetek, medreszék és mauzóleumok, formás minaretek nagy része a 13. és 14. századból szűrmazik. Másfél napra hátunk mögött hagytuk a sok kék khivai mecsetet, hogy megnézzük a Kizil-kum sivatag erődeit, a Toprak Kala és a Kizilkala romjait. Mivel az élet nem habos torta, egy éjszakát jurtában aludtunk. Ez nem csak számomra volt nagy kihívás (rendkívül rosszul viselem a hideget), mindegyikünk megérezte, hogy el vagyunk kényeztetve, nem vagyunk ahhoz szokva, hogy 5 fokos helyen aludjunk. Rétegesen öltözve, kabátban, dupla adag zokniban telt az éjszaka, és kora hajnaltól sutyorogva vártuk a reggelt, a forró teát és kávét. Mojnak kikötője és halfeldolgozó üzeme még 1960-ban 30 ezer embernek adott munkát, mert a halban gazdag Aral biztosította ezt. Akkor még az Aral volt a világ negyedik legnagyobb sós tava. A negyvenes évek végén a szovjetek kitalálták, hogy a hatalmas tavat tápláló folyókat felhasználják öntözésre, rizst meg gyapotot fognak termeszteni a sivatag aszályos területein. 1960-tól megállíthatatlanul apadt a tó szintje, már késő volt módosítani a tavat vízzel ellátó folyók irányát, atomrobbanásokkal változtatni a terepen 1971-ben. Egy erős nukleáris szennyezés, egy 750 méteres kráter és egy hatalmas ökológiai katasztrófa lett az „eredmény”. 1975-ben abbahagyták a kísérletezést, és a tervezett 250 robbantást is felfüggesztették. Csak 1986-ban állították le az egész projektet. Nagyon szomorú látvány a kiszáradt meder a rozsdás hajókkal. 

Buhara, a selyemút gyöngyszeme ötezer éves múlttal büszkélkedhet. A város még kékebb, még türkizebb és mesésebb, mint Khiva. Jól elvannak egymás mellett a nagyon gazdag iszlám és szerényebb zoroasztriai szentélyek, az ember csak kapkodja a kobakját és rácsodálkozik a sok gyönyörűségre. Középkori hangulat lengi be a város központját, egymást váltják a mecsetek, minaretek, karavánszerájok, medreszék. Láttunk tömlöcöt is, a Zindont, ahol a kínzóeszközök is megtekinthetők. Szerencsénkre „falunapra” készült a város, színes kavalkád volt sok tánccal, zenével, isteni eledelekkel. Este elmentünk a városi hammamba – a női közfürdőbe. Eleinte megszeppenve mozogtunk mezítelenül az íves, tégladíszítésű történelmi falak közt, mert számunkra szokatlan volt, hogy még lepedőt sem adnak. Az öltözőteremből az átmeneti helyiségen át jutottunk be a forró fürdőterembe. A közepén van a nagy márványkő, azon masszíroznak a fürdős hölgyek. Rajtuk van bugyi. Míg a nagy kövön masszírozzák a rituális fürdő soros vendégét, addig mi, az újonnan érkezettek a forró kövök fekszünk sorunkra várva. Izzadunk erősen a forró párás teremben, aztán kezelésbe vesz a fürdős. Lelöttyint egy nagy kanna kellemesen meleg vízzel, tetőtől talpig beszappanoz és határozott, erős mozdulatokkal lesúrolja az egész testem. Az az érzésem, teljesen ledörzsöli a felső réteg bőröm, sőt, szemmel látható is: csupa bőrfoszlányt visz le rólam a következő kanna víz. Az alapos mosdatás után – gyerekkorom óta nem volt részem ilyenben – következik a masszázs a kövön, és csak pár négyzetcenti marad rajtam, ami nincs átgyúrva, megmozgatva, beszappanozva. Mennyei érzés az elernyedt forró izom, a tiszta és kisbabásan sima bőr mindenütt. Az alapos hajmosás és utolsó kanna meleg víz után még kicsit pihenünk a forró kövön, majd kísérnek is vissza a fürdős hölgyek a másfél órás tisztálkodási rituálé után az öltözőbe. Összenéztünk a lányokkal, és tudtuk azonnal, hogy a következő városban az első kérdésünk az lesz, hol van a közfürdő. 

Szamarkandba gyorsvasút repített bennünket. Azóta is sárgulok az irigységtől. (Ó, jaj, amikor a 90 km-es Vágsellye–Pozsony útvonal az egy óra helyett két és fél órába fér csak bele!) Üzbegisztáni vonatozásunk során a digitális kijelzőn az átlagsebesség 237 km/óra volt. 

Szamarkand megszenvedte a magáét a nagy hódítók miatt. A Perzsa Birodalom széthullása után a görögöké lett Marakanda néven. Dzsingisz kán lerombolta, és ezután lépett színre Timur, aki nemcsak újraépítette, hanem a legszebb városává, birodalma fővárosává tette. Timur Lenk, azaz Sánta Timur 1336-ban született. Háborús és hódító korszakában kegyetlen és vérszomjas volt, de miután elérte célját, a művészeteket pártfogolva összegyűjtötte – nem mindig önkéntes jelentkezés alapján – a legügyesebb építészeket, keramikusokat, fafaragókat, és ez látszik is városa szépségén. Szamarkand az iszlám építészet mintaképe. Timur álmodta meg a Regisztán teret is, de 69 évesen meghalt, és unokája, Ulug valósította meg nagyapja merész terveit. Ulug korának nagy tudósa volt, csillagászattal foglalkozott, és iskolákat alapított a birodalmon belül. Csillagvizsgálója meglátogatható ma is. A Regisztán tér mintájára épült meg Irán legnagyobb tere, az iszfaháni tér. Timur nagyon érdekes és ellentmondásos alakja a történelemnek, sok érdekeset olvastam róla. Ami számunkra maradt utána, az a timurida építészetnek nevezett stílus, nekem ez maga az esztétikai csoda. Sajnos nincs elég helyem felsorolni minden csodás látnivalóját ennek az ősi városnak. Csak megemlíteném a Bibi Khanum mecsetet, mauzóleumot és medreszét, amit feleségének építtetett, és saját Királyi sírját, a Gur-I-Emir Mauzóleumot. 22 mauzóleum együttese a Shah-i-Zinda, a mai napig zarándok- és emlékhely. Timur széles rokonsága pihen itt. Meglátogattuk Timur szülővárosát is, a Szamarkandtól 80 km-re levő Shahrisabzot. Itt állt a Fehér Palota, a nyári rezidenciája. Timur magas emelvényen álló szobra kedvenc helye az ide látogatóknak, sok menyasszonnyal találkoztunk itt, és sok helyi diákkal fényképeszkedtünk az ő kérésükre. Itt van kedvenc unokájának sírja, a 22 évesen megölt Jehangiré. Ide tervezte saját nyughelyét is, de az elkészített sírban két ismeretlent találtak, Timur pedig a szamarkandi mauzóleumban nyugszik. 

Nagyon sok mindenről lehetne még írni, bár nehéz szavakba önteni a személyes érzéseket, tapasztalatokat. Sokat lehetne mesélni a helyi illemhelyekről, ki kéne térni a helyi kifőzdék hangulatára és ízeire, az illatokra és az árusok kínálta kóstolókra a piacokon, a mosolyokra a tereken, az őszinte kézfogásokra a mecsetekben. Egy hónapja tértem haza Üzbegisztánból. A testem már itt van, de a lelkem még nem érte teljesen utol.

Szeles Pál Ildikó