A robogók és a sült kutya hazájából jelentjük

Már a reptérről a városba vezető úton látni lehet, hogy közlekedési szempontból Saigon (a legtöbb turistáknak szóló információs anyagban ez a név szerepel, nem Ho Chi Minh, ezért mi is maradunk ennél az elnevezésnél) egy óriási káosz. Bár vannak jelzőlámpák, senki sem figyel rájuk. Az úttestre festett zebrák szintén csak díszletként szolgálnak, gyakorlatilag ott is csak szaladva, több tíz, néha száz motoros között cikázva lehet átkelni. És ami a legfontosabb, az a duda. A néhány napos vietnami tartózkodás után rájöttünk a helyi közlekedés aranyszabályára: mindegy, hogy ki vagy mi van előtted, nem kell fékezni, csak dudálni. És meglepetésünkre működik a rendszer, egyetlen balesetet sem láttunk, és a turisták is – velünk egyetemben – megtanulták a helyi „szabályokat”. Az útikönyvek szerint Saigonban hatmillió robogó van, ezek nagy része állandóan megy valamerre, így felér egy mutatvánnyal, amikor átkelünk az úttesten, a körforgalomról nem is beszélve…

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"189869","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

A város hangulata érdekes, azt is lehet mondani, hogy szerethető – néhány napig. A maga kis utcácskáival, piacaival és az utcán áruló és élő lakóival.

Este a szálloda felé tartva megéheztünk, jól jönne egy finom gyümölcs – gondoltuk. Oda is mentünk egy gyümölcshalomhoz, de eladó sehol. Egyszer csak a háttérben megmozdult egy függőágy, kimászott belőle egy néni, akin már pizsama volt, kiszolgált bennünket, és ment vissza az ágyba. Nem egyedi eset, a helyi utcákon így élnek az emberek.

Mivel Saigonban nagyon érződik a francia hatás, ezért sok pékség és cukrászda is található itt, de a városban igazi, európai színvonalú bevásárlóközpontok, bevásárlóutcák is vannak, szóval itt mindenki megtalálja azt, amit keres.

Próbáljuk ki a helyi ízeket, a helyi éttermeket, merült fel az ötlet, és beültünk egy rendezettnek tűnő étterembe, hogy megkóstoljuk a helyi levest, a „pho”-t (ejtsd fa). A leves már az asztalon illatozott, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik sarokból előbb egy nagy bogár mászik felénk, majd őt két kis egér követi – ez utóbbiak egyenesen a konyha felé tartottak. A meglepetés itt még nem ért véget, hiszen az egereket újabb pár követte. Ekkor úgy döntöttünk, talán mégsem vagyunk annyira éhesek, és továbbálltunk… Maradtunk a finom gyümölcsöknél, amelyekből valóban nagyon gazdag a kínálat – friss ananász, pomeló, jackfruit, rambután, durián, mangosztán, mangó, stb.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"189870","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"360","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Saigonban este sötétedés után kezdődik az igazi élet: az üzletek bezárnak, és mindenki az utcán vacsorázik, beszélget, kártyázik. Ilyenkor az utcák, a járdák mobil éttermekké alakulnak át, és köztük sétálva azt gondoltuk, hogy az egész város este az utcára költözött. Aki nem evett vagy beszélgetett valamelyik kis étteremben, az a függőágyából követte figyelemmel az utca eseményeit.

Saigonból csak egy kirándulást terveztünk, ez pedig a Mekong-delta volt. A városban szinte minden sarkon található utazási irodákban lehet befizetni ezekre az utakra, s mivel nagyobb kedvezményt szerettünk volna kapni, így a fővárosból induló túrákra – Halong-öböl és Sapa – is itt foglaltunk helyet. Izgalmas volt látni az Mekong-deltán az úszópiacot, amely nem a turistáknak lett kialakítva, hanem a helyieknek, hiszen ott ők adnak-vesznek a kis bárkákból, kisebb hajókból. Sok család ezeken a hajókon ringatózva él, köztük hajózva szinte belátni a mindennapi családi életükbe. A program egy ebédet, és egy szörnyen hamis éneket is tartalmazott – az ebéd rizspapírba csomagolt tavaszi tekercs volt, majd miután ezt elfogyasztottuk, az egyik pincérnő kezébe vette a mikrofont, és énekelni kezdett… Bár ne tette volna! Borzasztóan hamis volt. Az ebéd után pedig a folyó menti kisebb házi piacokat lehetett megnézni, ezek már nem voltak annyira érdekesek, ezt akár ki is hagyhatták volna a programból…

Saigonból Hanoiba egy belső repülőjárattal lehet a legkönnyebben és legolcsóbban eljutni. A fővárosban az óvárosi szállodánk környéke nem éppen bizalomgerjesztő: szmog, szemét, szűk utcák, tele robogósokkal, akik természetesen folyamatosan dudálnak, és nem hiányoznak a helyi árusok sem. Mindenki eladna valamit, legyen az ruha, víz, káposzta, csirke vagy kutya. Ez utóbbi természetesen pirítva, darabolva, ahogy az itt szokás.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"189871","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"360","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Mivel Vietnam fővárosában kevés a látnivaló, így Hanoit a legtöbb turista kiindulópontnak tekinti – innen könnyen el lehet jutni Sapába és a Halong-öbölhöz is. Érkezés után nem sokkal a vietnami ízek utcája felé vettük az irányt, hogy az esti vonatozás előtt még együnk valami finomat. Az ételek ízletesek voltak, az egész értékét csak az rontotta el, hogy kifelé menet bepillantottunk a konyhába…

Este irány Sapa, hogy megtekintsük a csodás rizsteraszokat, és bepillantsunk a hegyi törzsek életébe. Az utazás kicsit bonyolult, mert szinte csak éjszakai vonattal lehet eljutni a kínai határ közelében fekvő városhoz. Az utazási iroda két és fél órával a vonat indulása előtt kivitt az állomásra – hogy miért, nem értettük. Beültünk a legtisztábbnak látszó kávézóba, hogy ott üssük el az időt, és elfogyasztottunk egy földön, fura edényekben lefőzött kávét. Nagy nehezen elérkezett az indulás ideje, elfoglaltuk a fülkénket, és elindultunk a 380 kilométerre fekvő Lao Cai város felé.

A kabinok tiszták, az ágyak kényelmesnek mondhatók, bár a sínek állapota miatt sokszor ringatózik a fülke, így kényelmes alvásra nem lehet számítani. A kora reggeli órákban érkeztünk meg Lao Caiba, ez a kínai határtól csupán 5 kilométerre van. Innen egy 30 kilométeres autóút vezet Sapába, a mindössze hétezer lakosú, már-már alpesi falura emlékeztető településre. Amint kiszálltunk a szálloda előtt az autóbuszból, helyi asszonyok csoportja fogott körbe bennünket, és akkora zajt csaptak, hogy szinte menekültünk a szállodába. Délután elindultunk az egyik közeli hegyi faluba, hogy megtekintsük a hegyi törzsek életét. De az út során a csodás rizsteraszokban is gyönyörködhetünk, lenyűgöző a látvány, felejthetetlen a túra a völgyben fekvő faluba.

Másnap a másik irányba indultunk helyi idegenvezetőnkkel, hogy megtekintsük, hol, miből és milyen körülmények között élnek a Black Hmong törzs tagjai. Felejthetetlen képek maradtak meg bennünk a 10 kilométer hosszú túrából. A törzsek ruháiba öltözött gyerekek már nagyon korán rákényszerülnek arra, hogy pénzt szerezzenek a turistáktól, így szinte folyamatosan hallani a kislányoktól, hogy „buy something from me, please!” (vegyél valamit tőlem, kérlek). Az áru szinte mindenhol ugyanaz: színes táskák, karkötők, kiegészítők.

Sapa után ismét Hanoi következett, ahol az óvárosi utcákat járva megállapítottuk: tartogat még meglepetéseket. Mindenhol árus, minden a földön. A szemétben, húsdarabok, aprólékok, tészták… De számunkra a legfurcsább látvány az volt, amikor sült kutyákat kínáltak eladásra, szegények már darabokban voltak a pulton.

Vietnamban kihagyhatatlan program a Halong-öböl. A csodálatos sziklás öbölben érdemes legalább egy éjszakát eltölteni egy hajón, hogy sokáig gyönyörködhessünk a csodás látványban. Este pedig érdemes kipróbálni a tintahalhalászatot, igazi sikerélmény, amikor horogra akad a tintahal. Az öbölben található sziklák egyikében egy cseppkőbarlang is van, bár érthetetlen módon nem vigyáztak rá, mindenki tapogatta, folyamatosan vakuzták, fénnyel világították, így a cseppkövek elhaltak…

Vietnamot érdemes felkeresni. Teljesen mást kap a turista északon, mint délen, míg Saigonban nagyon érezhető a francia hatás, addig északon és a fővárosban a kínai hatás érződik. De mindkét résznek megvan a maga varázsa – és Sapa és a Halong-öböl megtekintése szinte kötelező program.

Bár a helyszínen sokszor már zavaró, ahogy a helyiek élnek, a sok szemét, a fura szokások, a szmog, a sok-sok robogó, de itthon már más kép alakul ki az országról. És nem szabad elfelejteni, hogy egy turista nem pihenni megy egy ilyen országba, hanem azért, hogy megnézze az adott ország látnivalóit, és hogy betekintsen a helyiek mindennapi életébe. Ez alapján kijelenthető, hogy Vietnam egy olyan ország, amelyet egyszer mindenkinek érdemes megnézni! Egész életre szóló élményekkel, és sok-sok megmosolyogtató történettel térhet haza a rizs, a robogók, a tavaszi tekercs és a sült kutyák hazájából.