5 + 1 ok, amiért beleszerettem Kubába

1. Mert vár a karibi nyár

A szürke, téli (bár inkább őszi) Szlovákiából a havannai reptérre érkezni maga a csoda. Akkor is, ha olyan szag terjeng, mint régen a kórházakban. Akkor is, ha két órát várok arra, hogy megkapjam a bőröndöm. Akkor is, ha a taxit kínálók úgy lepnek el, mint darazsak a cukrot. Akkor is, ha a benzin marja az orrom. Nem érdekel, mert tudom, hogy életem utazása előtt állok. Egy latin-amerikai kalandtúra vár rám.

Otthon esik az eső, én meg a hasamat süttetem. A Varaderón és Trinidadban. Az előbbi helyen mégse érzem magam komfortosan, pedig a szálloda négycsillagos, all inclusive. Két éjszaka után alig várom, hogy továbbálljunk. Az európai és kanadai turisták mérhetetlen pazarlása felháborít. Több okból. Az egyik, hogy az országon végigutazva látom a nyomort, mely a kubaiak mindennapjait jellemzi. Ez valószínűleg annak a hatvan körüli felszolgálónak is eszébe jut, aki naponta mosolyogva, készségesen törölgeti az asztalokat, lesi a módosabbak kívánságát. Úgy, hogy tudja: ő sose lehet a másik oldalon. Biztosan boldog – nyugtatom magam –, hisz talán több borravalót kap, mint a fizetése.

Trinidad más. Ott a pálmafák alatt nyugalom van. A helyiek búvárkodnak, hatalmas kagylókat gyűjtenek, kókuszdióra vadásznak, hogy rásózzák őket a strandolókra. Mégis idilli a kép, hozzátartozik a helyi hangulathoz, a kubai nyárhoz.

2. Mert retrósziget

Kubába utazni felér egy folyamatos időutazással. Az omladozó épületeken, a kisebb-nagyobb városokban még ott a spanyol hódítók kéznyoma. A cukornádültetvények is erre az időszakra emlékeztetnek. Megállunk egyik mellett. Az arra bicikliző bácsi machetéjét sofőrünk kezébe nyomja, hogy mutassa már meg nekünk, hogyan is kell a cukornáddal bánni. Sofőrünk nem először csinál ilyet, mi viszont először kóstoljuk az édes levet.

A spanyolok után az amerikaiak hagytak nyomot Kuba történelmén. A múlt század eleji barátságnak remek jelképe a majdnem százéves havannai Capitolium, mely hű mása a washingtoninak. A veterán autók is arra emlékeztetnek, hogy nem is olyan régen még szoros barátságban állt egymással a két ország. Azonban Fidel Castro Amerika-ellenessége a lakosságra is ráragadt. Volt, aki megjegyezte, milyen jó, hogy nem vagyunk amerikaiak, mert őket nem szereti. Pedig nemsokára özönleni fognak ide megint, a két ország nyit egymás felé, és Florida csak száz kilométer légvonalban.

Ha az Egyesült Államokkal összeveszünk, a Szovjetunióhoz fordulunk. Így a szocialista jegyek is megtalálhatók, leginkább a rendszerben, mely maga a káosz. Az ügyintézés katasztrófa, felér egy kalandtúrával. Példa erre a Havanna – Santiago de Cuba repülőutunk. A checkolás után a jegyünket kézzel írják ki, rajta a nevem: R/A. A bőröndöket nem viszi el futószalag – mivel nincs –, csak beállítják a pult mögé. Bármilyen és bármennyi folyadékot fel lehet vinni a gépre. A kapu nincs pontosan feltüntetve, a járat két órát késik, persze erről tájékoztatást csak úgy-ahogy kapunk. A helyiek türelmesek, mi kevésbé. Pár nap alatt azonban átvesszük az ottani ritmust. Mert ez Kuba, ahol minden kaotikusan működik. Ahol minden olyan retrós.

3. Mert zeneszerelem van

Majdnem az összes bárban és kiskocsmában élő zene. Latin dallamok, főleg a Buena Vista Social Clubtól. Már délután elkezdődik a szórakozás, estére pedig az utcák is megtelnek zenélőkkel. Mellettük salsáznak, énekelnek, a turisták meg élvezik a karibi lüktetést. A szórakozóhelyeken persze ők a célpontok. Egy-egy ingyenital erejéig megéri velük táncolni a kubainak, még ha botlábúak is. Ha pedig az este nem ér véget a parketten, az se baj nekik.

A taxiban is bömböl a zene, ott a mai latin slágerlista legjobbjai. Sofőrünk nemcsak énekel vezetés közben, hanem táncol is. Azt is elnézzük neki, hogy a hatvanéves autó kétszer majdnem lerobban. Nincs az a probléma, amelyre a zene ne volna gyógyír.

Az utolsó este igazi zeneszerelemnek vagyok tanúja. Havannában, az Európa nevű étteremben helyi együttes muzsikál. Az egyik vendég, akinek kedve támad zenélni, beáll a csapatba. Különféle hangszereket nyomnak a kezébe, hogy vajon tudja-e használni őket. Miután kiállja a próbákat, énekelhet is. A Chan chan című dalt duettezi a zenekar frontemberével. Látszatra a kontraszt hatalmas. Az idősödő énekes mellett ott áll egy fiatal, fekete bőrű, jómódú, piros tornacipős srác, olyan gengszterrapperféle, de ha behunyom a szemem, nem is lehetne tökéletesebb az előadás. Mintha nem most találkoztak volna először, hanem évek óta gyakorolnának. Mindenki boldog, miután vége a dalnak. A zenészek, a vendégek, a piros cipős srác.

4. Mert a forradalom furcsán érdekes

Fidel Castro meghatározó egyénisége Kubának. A helyi könyvesboltba betérve egész részleg szól róla. De van itt Raúl Castró-s, Che Guevará-s és Hugo Chávez-es könyvből is egy halom, a latin-amerikai hősök megérdemlik. A nagyobb városokban forradalmi emlékművek dicsőítik őket. A Castro fivérek majdnem az összes városban ott mosolyognak, s csinálják a forradalmat még ma is. Persze csak a plakátokon, a nagypapakorú vezetők a képeken mosolyognak, propagálnak, nagy szavakat hirdetnek. Az átlagkubai megszokta és legyint, semmint elhiggye, hogy ezek a vezetők megváltják a világot. De azért hangosan inkább nem mondja ki.

Hogy a forradalmi kultuszt életben tartsák, különféle revolúciós kirándulásokon lehet részt venni. El lehet menni például a Castro család biráni birtokára. A helyi vezetőnk nagy részletességgel meséli, mutatja, hol tanult a kis Raúl, mely házat építették Fidelnek, hol vannak a szülők eltemetve, milyen konyabútort kapott az anyuka az apukától, milyen tévéjük s autójuk volt. És az összes tárgyhoz valamilyen tanulságos történet is társul.

A másik forradalmár, Che Guevara kultusza se kisebb. Santa Clara városában hatalmas emlékmű és kiállítás várja az érdeklődőket. Valahogy ellentmondásosnak érzem, amikor egy amerikai turistacsoport pózol a comandante szobrával. Az emlékmű belsejében fantasztikus kiállítás mutatja be Guevara forradalmas mindennapjait. A doktor úrnak még a fogorvosi készletét is kiállítják. A fotóanyag lenyűgöző és hiteles. Nem is csoda, hogy hívei szinte imádták. Nekem is egyre szimpatikusabb.

5. Mert van itt kolibri meg vad orchidea

Ha új országban járok, szeretem megismerni a természeti adottságokat is. Így történt, hogy a kubai utazás alatt kétszer túráztam, láttam kolibrit és vadon nőtt orchideát.

Az első túra Santo Domingo falucskához közel, a Sierra Maestra hegységben esedékes. Ez Kuba legmagasabb hegyvidéke. De hogy ne csak egyszerű esőerdei kirándulás legyen, megnézzük a helyet, ahol a revolúció alatt Che Guevara, Fidel Castro meg a többi forradalmár bujdosott. A faházakhoz való eljutást nehezíti az esős idő, a sár és a magas páratartalmú levegő. Amikor azonban megérkezünk, szinte látom, ahogy a két jó barát hogyan változtatja meg Kuba történelmét. Itt aludt Fidel. Itt meg írt. Itt a hűtője – mutatja a helyi vezető, aki naponta többször teszi meg a nehéz utat.

A másik hegyvidéki kirándulásnak nincs politika jellege, csupán annyi, hogy katonai terepjáróval szállítanak bennünket. A Topes de Collantes hegységben minden van, ami egy természetszeretőnek kell. Királypálmák, vízesések, kávécserjék, fél kilométeres szintkülönbségek. Egy család kisgyerekekkel jött, csodálkozom, hogy vajon tudják-e, mire vállalkoznak. Ebben az országban sokfelé láthatók kőolaj-finomítók, olajkutak, ilyen-olyan légszennyező gyárak. Legalább itt, a természetvédelmi területen csend és tisztaság van. Mintha nem is Kubában volnék.

+ 1. Szeretem, mert a helyiek élővé teszik

Miután hazajöttem, sokan kérdezték, milyenek a helyiek. Latin-Amerikaiak. Közvetlenek. Szemléltetem.

Trinidad. Á, Ungria, Budapest. Tudjuk ám, hol van, s milyen szép hely. Bezzeg Szlovákia. Hogy is van ez? – kérdi házigazdánk. Olyanról már hallott, hogy Csehszlovákia, no de csak így, egyszerűen Szlovákia? Előkerül a Szovjetunió korabeli térkép, igen, régen Csehszlovákia volt, mára különvált a két ország. Si, si.

Bayamo. Hallom, ti is Szlovéniából vagytok. Nem, Szlovákiából. Jaj, ezeknek a kubaiaknak az ugyanaz. No mindegy, további szép utat – köszön el a szlovén lány, aki egyedül, egy hátizsákkal vágott neki a szigetországnak.

Santiago de Cuba. Búcsúzunk a háziaktól. Mintha családtagtól válnának el, az idős házaspártól kapunk két-két puszit, ölelést, s bár a kommunikáció spanyol–angol–magyar mutogatásból áll, megértjük egymást.

Havanna. A jelzőlámpánál állok, szembejön egy Castro korú bácsi, végigmér, rám kacsint, majd vállon vereget, és mond valamit spanyolul.

Mégsem ezek az életképek azok, amelyek a leginkább bevésődtek. Hanem az, hogy Kubában a bőrszín minden árnyalata megtalálható. Az egészen világostól a koromfeketéig. Mégis mindenki egyenlő. Nem nézik le a másikat csak azért, mert más színű. A nagy nyomorban rájöttek: mindenki egyenlő.

Annyi mindenről nem írtam még! A hatalmas kubai zászlókról, a szivargyárról, melyet alig találtunk meg, mert háromszor elköltözött az utóbbi években, a márványlapos temetőről, a mór erődről, arról, hogyan kaptam puszit egy delfintől, a bicitaxiról, a koszról és bűzről, az éjszakai buszozásról, a bayamói mozizásról. De nem is lehet mindent leírni. Mert az kusza és átláthatatlan volna. Mint Kuba. De én így szerettem meg. Egy életre.