Exfőszerkesztői köszöntő Lovász Attilától

Személyes élménnyel kezdem: 13 éves voltam, amikor megjelent az első cikkem. A Vasárnapi Új Szóban. Iskolám novellapályázatán második lettem, de az én írásomat választotta ki az akkori vezető szerkesztő. Életem első honoráriumával úgy mentem haza a postáról, hogy közben lestem, ki mindenki szólít meg az utcán, s évekig kellett tanulnom, hogy az ismertségnek, uram bocsá’, a sikernek nem titka van, hanem ára.

Az a bizonyos „második” hely aztán végigkísért szakmai pályafutásomon. Iskolai másodikként, póttagként lettem egy tanulmányi verseny országos győztese. Az Új Szó lett a második munkahelyem – pályám a Hétnél kezdődött. Második emberként a cégben próbáltam megreformálni a lapot, de csak másodszori nekifutásra, a Vasárnapban, főszerkesztőként sikerült eredményesen a projekt. A szervezeti egység második embereként építettem kollégáimmal az azóta hatalmi szóval megszüntetett regionális rádiós adásokat Magyarországon. S végül a második vonalban végzem mai rádiós munkámat, a visszajelzést jelentő felmérések alapján nem kevés sikerrel. 

A személyes után egy kis szakma. A kilencvenes évekig lezajlott eseményeket a nálamnál avatottabbak hitelesebben értékelhetik. A kilencvenes évek végére alakult át a szlovákiai sajtópiac úgy, hogy a magyar nyelvű sajtó a hetvenes-nyolcvanas években szerzett, főleg a csehszlovák újságírás bezártságának köszönhető helyzeti előnyét elveszítette. Egyre több – egyre jobb – szlovák nyelvű termék jelent meg a piacon, komoly kihívást és komoly konkurenciát jelentve az Új Szónak. Az Új Szó befolyása is kisebb lett, s azóta vallom, a kiadó és a szerkesztőség legkomolyabb feladata a jelentős és befolyásos médiumok között tartani a lapot. Közben a nyomtatott sajtó világszerte háttérbe szorult, és a digitális galaxisban az ingyenesség látszatának következményeként hatványozottan szegényedett le a hibásan kisebbséginek nevezett sajtópiac.

Pedig az Új Szó jó brand. 

Sokan szidták, sokan szidják. Merthogy egyetlen. Merthogy ilyen és olyan kritériumoknak kellene megfelelnie. Meg érdeket védenie. Meg elkötelezett zsurnalisztikát művelnie.

Hát nem! 

Az elmúlt huszonnyolc évben, amikor már nem pártunk és államunk mondta meg, ki írhat, mit és kinek, egyetlen olyan projekt sem volt sikeres, amely az Új Szó piaci helyzetét akarta megváltoztatni. A partvonalról bekiabálók vagy nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy megmutassák, milyen is legyen egy jó lap, vagy éltek vele – de a megmérettetésekben könnyűnek találtattak.

Mindez nem jelenti azt, hogy az Új Szó biztos pozícióban kiváló lapként lenne jelen a honi magyarságnál. Gatyát felkötni, tisztességes tartalmakat szolgáltatni, ellenállni a posztfaktuális világ naivan ostoba vagy irányítottan buta médiaidiotizmusának sosem volt annyira időszerű, mint manapság. S ezért nem közhelycsokorral kívánnék heppi bőrszdéjt, hanem arra buzdítanék, hogy tessék elsőnek lenni, hitelesnek lenni, jónak lenni, hírforrásnak lenni, mert „bár zord a harc...”

Az Új Szó jó brand. Van még piaca, neve, van múltja, benne vállalható hagyományokkal, van kontinuitása és intézményes kerete, ami oly sok helyen nincs. Van felülete, amely a papírnál hatékonyabban hirdeti az igét – de technológiától, terjesztési modellektől, zsánerektől és politikai garnitúráktól (azok már nem lesznek, sajtó még lesz) függetlenül csak akkor lehet sikeres, ha van mondanivalója is.

Hát legyen mondanivalója! Senki, valóban senki nem fogalmazza meg az Új Szó-sok helyett. 

Az Olvasó meg? Észreveszi (higgyétek el, észreveszi). És tud hálás lenni. Megéltem. Itt, az Új Szónál. És jó volt...

Lovász Attila