Veres Erika: Ficus carica

Ümmühan szoknyája meglebbent, amikor az ajtót kinyitották. Fodrai kissé fölemelkedtek alul, mint amikor valaki erőteljesen kifújja a levegőt, valahogy a homloka felé irányítva a légáramot, miközben ofinája szálai egyenként emelkednek egyet, majd visszaesnek a homlok fölé. Az Aydın kabátzsebébe tűzött zsebkendő viszont mozdulatlan maradt. Csak annyi történt, hogy a férfi lábszárában még rugalmasabbá vált az izomzat, így könnyedebben lépett leendő felesége után a pódiumra. Öltönye szürke volt, bőre barackszín. Ümmühan pedig barna – az ő bőre mindig valamilyen barna árnyalatúnak tűnt, amelyet a fehér ruha még inkább kiemelt, ugyanakkor hajlatainak sötétebb vonalai mentén kontrasztot is mélyített rajta.
Kinyitja a hűtőajtót. Magas, robusztus, kosárlabdázó-méretű hű­tőszekrény. Szürke ez is, meta­líza. A böjt derekán járhatnak. A szomjazók szomjaznak, az éhezők éheznek. És mindenki izzad. A dol­muş hőmérője negyvenöt fokot mutat, amikor az egyetem bejáratánál megáll. Gyalog még bő háromszáz méter a kaputól az első ajtóig – a puszta semmiben, a márványfehér égei-tengeri tájban. Ha a lugast eléri, megmenekült. Fügefa egyik kapu mellett sem nő. A hűtőben egymás tetejére helyezett, műanyag fóliával letakart tálak, egymás mellé szorított fazekak, szénsavas üdítők és tányéron előkészített, még nyers köftegombócok sorakoznak. Elég lesz az utolsó pillanatban előrántani a húst – forró olajban seperc alatt kész van! Kiveszik majd a hozzá való savanyúságot és a sós mártásokat is, nem kifelejtve a zöld és fekete olívabogyót, na meg a citromot. A kenyeret a pékségből hozzák haza. (A ramazan pidesinél nincs finomabb étel a böjti hónap alatt!) Amíg erre sor kerülhet, a városban növekedni fog a forróság. Az idő lassan telik, ma is. Összetapadt, nyáltalan szájjal sóhajtoznak idősek, fiatalok. Benyúl a gyümölcstálért, ami a harmadik polcon van. Kicsit nehéz ugyan, de sikerül kiemelnie a tumultust képező egyéb edények közül. A sigara böreğit félig kihúzza, de aztán ügyesen visszacsúsztatja a helyére. Az ajtó szigetelőszalagja rendesen visszacuppan. Egyúttal ő is visszaesik a konyha állott légkörébe.

Esem. Esek. Esel. Esik. (Esünk. Estek. Esnek). Mitiők. Dóremifa. Hogy a tárgy érthető legyen, a szórendet igazgatták. Alany–tárgy–ige. Ez volt a rend. Te kő dob. Ő vad ejt. Én tűz rak. Persze az is előfordult, hogy változtattak a renden. Ilyenkor néhányan értetlenül néztek maguk elé. Vagy dobtak még egy követ a folyóba. Mások fölfogták, hogy van, amikor a rendetlenség emeli ki a lényeget. Azt a másfajta tudnivalót, amely az adott helyzetben mérvadó. És ők is dobtak még egy követ a folyóba, nem is sejtve, hogy nemsokára térdig gázolnak az agglutináció feltartóztathatatlan folyamában.
Az alma már ott volt közöttük, amikor megkívánták. Csak fel kellett nőni hozzá. Aláírták a papírokat. Közös fotó. Közös fotó a rokonokkal. Legyen mire emlékezni, legyen mit megmutatni a majdani unokáknak. »Látod, Ümmühan nagyanyád esküvőjén mindenki ott volt, még az a tajvani barátnője is, aki fél évig lakott náluk egyszer! Gyerekek voltak még, angolul tanultak egymástól. De aztán ebből is csak a felejtés lett! Egymás elfelejtése.« – A fotón Aydın bajusza félig eltakarta violaszín felső ajkát.

Szóval amikor az igék végére az -m, -t, -ḭ névmási eredetű igei személyrag fölkerült, akkor a határozott tárgy -t ragja is elterjedt már az ősmagyar kor szóhasználatában. A határozatlan tárgy azonban továbbra is jelöletlen maradt. S ez a helyzet sok bosszúságra, félreértésre és viccelődésre adott okot, miközben a szórend egyre lazult, s egyre-másra újabb és újabb elemek ékelődtek bele az ősmagyar mondatokba. Te (a) kőt dob-t. Ő vad(-) ejt-ḭ nagy. Én itt tűz(-) rak-m. Ke­verem-kavarom. Ősmagyar betűleves. Az idő lassan telik, ma is. Aztán mégiscsak lett -t tárgyrag a határozatlan tárgyakon.
Egy hűtőmágnes se pottyan le manőverezés közben. A tál pedig tele van szőlővel, fügével és őszibarackkal. Néhányat megmos közülük, és nem gondol, akkor nem gondolhat még arra a későbbi mondatára, hogy [a]mikor a Nagy Lajos király útja sarkára értem, meghatódva láttam, hogy az a fiatalember a műanyag zsakujába bizony fügét szed a kormányépület előtti parkolóban. A gyerekek eközben bent tévéznek a pisztácia színű fotelekben. A fügét nem tudja, hogyan egye. Héjastul? De már szétfolyik a kezében, olyan érett... Lila bőr. Beleharap inkább. A közepe gyönyörű. Az íze méz. „Az öntermékenyülő típusoknál, vagy akkor, ha a megporzást a parányi fügedarázs elvégezte, a füge ′terméscsoport′ belső falához nőve sok száz kis aszmagtermés fejlődik ki.” (More–Fitter, 1990, 142) Színátmeneteket figyel a tenyerében. A fele odaragad. Megeszik még kettőt. A földön is megannyi tottyadt füge várta a délutáni darázsinváziót, és én azt gondoltam, ez ám a város, hej! A Pamukkale Üniversitesi kapuja persze jóval szélesebb a PTE Bölcsészkarának bejárati kapujánál. Magasabb viszont aligha. Fügefa egyik kapu mellett sem nő.

Ümmühan, amikor már otthon voltak, egyszercsak a férjére nézett: »És hol van innen az ikes ragozás még, Aydın!?« »Talán nem is olyan távol...« – felelte a férfi. »Ha gondolod, nézzük meg a Nyelvtörténeti szitkom következő epizódjának ajánlóját!« Azonnal be is kapcsolta a televíziót. A képernyőn éppen egy öltönyös férfi olvasott fel a kétezerhármas Kiss–Pusztai alapmű százhatvanadik oldaláról egy idézetet: „Igény merült fel tehát arra, hogy a nyelv grammatikai eszközökkel meg tudja különböztetni a tárgyra irányuló cselekvést a nem tárgyra irányulótól, illetve a tárgyra irányuló cselekvésen belül a határozott és a határozatlan tárgyra irányulót.” »Ugye milyen izgalmas, kedvesem?!« – kiáltott fel Aydın. »Most dől el az ikes paradigma sorsa!« – És jegygyűrűje megcsillant a távirányító fölött, ahogy egy másik tévéadóra átkapcsolt.