Veres Erika: Alvórügy

Hosszabb-rövidebb szünetekkel átaludta az egész napot. Nem csak csíkokról, nem csak a tund­ráról álmodott. Kipihente egész életét azon az egyetlen szombat délutánon. Miközben kint játszottak a fények – hol esett, hol csak a szél verte az ablakot. (Igaz, a futóka nem profitált az egészből – ugyanúgy meg kellett öntözni, mint minden egyes nap végén.) Lent, az ablak alatt turisták özönlöttek a járdákra, az utakon pedig folytonos volt a kocsisor. A pincéreknek többször be kellett hordaniuk a pokrócokat, habár nem minden székről – egy páros (nők szilvakék ballonokban) esernyőt nyitott asztala fölé, úgy nézte tovább a médiafelületeket. A limonádéba, a kávéba és a sörbe, de még a gyerekek kakaójába is belepottyant persze egy-két esőcsepp. Csipp-csöpp-plütty-blotty. Valahogy így hangzott.
A távolabb eső városrészek történéseit csak elképzelni tudta. Egy boldog, kiegyensúlyozott vidéket képzelt, boldog és kiegyensúlyozott emberekkel, ugyanolyanokkal, mint amilyenek az ő utcájukban élvezték a hétvégét. Naplementekor futnak át a hídon, hogy épp elcsípjék a kilátást. (…) Drága üzletekben vásárolnak ruhát, kávét, szépítőszert. (…) Délután pedig hordákban vonulnak a fagylaltszalonok irányába sós karamellás, nagyonfeketecsokis-puncsos-vaníliás és meggyes-mákos adagokért. (Talán nem is ez a boldogság igazi képe. Ahhoz nem kell szépítőszer, gondolta.) Dombok, parkok, uszodák és lakótelepek és keramit díszítőkövek városa ez. Az aluljárókban szűken férnek el egymás mellett a gyalogosok, mindazonáltal az épületek májába ékelődő üvegajtós átjárók kárpótolják őket e szűkösség miatt. A passage-ok üres folyosói, vitrinek mögött piszokban elfekvő belterei valaha volt bohém kalandokra tesznek utalást – egy filmszalag beakadt, és úgy maradt. A nők cipősarka kopog, a férfiak lábbelije viszont csak egyfajta súrlódó hangot ad ki, ha a járólap felületével érintkezik: ebben a városban járni olyan, mintha tavaszi kabátod mandzsettája véletlenül nekidörgölődne a brezolitnak. Nyomot hagy, és nem jó értelemben, de tudod, hogy valójában lényegtelen ügyről van szó. Te melyik beszédhang szeretnél lenni?
Ő mégis folyton azzal az érzéssel járt-kelt ebben a városban, mintha korhadó csöke, egy rövid kiálló része lenne az egésznek – mintha a szőlőtőke azon része volna, amelyről termő ágát lemetszették. [Tavasszal megindultak benne a nedvek, könnyezett, és ki is hajtott – merőlegesen önmaga félbe vágott irányára. De hát ez a termő ág nem ő volt már, nem önmaga természetes folytatása.] „Azok a lilába hajló rózsaszínek. Szürkésfekete-fehér (mező, tér, szűk, tág). / Egy sarokból nézed saját látásodat – olykor visszakacsint, immár. Üres percben megérzed az órát. Mintha belül kattogna valami, de ez is te vagy. Te vagy. / Te vagy?” [Csonkja idővel száradni kezdett. Ámde hol van még a megbékélés és a teljes gyógyulás?]
Maszatosan indult a következő nap is. Hát- és derékfájás – némi bűntudattal vegyítve az éjszaka elszívott Lucky Strike miatt –, átizzadt póló, kiszáradt torok. A jura őserdejének odaképzelt párája, a kozmikus táj, a szivacsos őserdő, az állatok tapintható aktivitása fatörzsek mögött – egyszer s mindenkorra odaveszett [odalett vagy sosevolt, egyszerlesz].
„mondd csak, eső után hogyan alszom el?”
Ümmühan és Aydın kézen fogva álltak, és nézték e tájat. Látták a tornyok épülését, látták a liget hóvirágtengerét, érezték a vaddisznólábak süppedését a fövenyen, miközben pórusaikba tapadt a Sandberg homokja, hajukba pedig bogáncsot szórt a szél. Beszédük halk volt, egyfajta mormogás – nem is jelentett semmi különöset, csupán annyit: mindegy. Hogy erre hol és mikor döbbentek rá (álmukban-e vagy a valóságban), nem tudták volna visszaidézni. Talán ösztönösen értették meg a tundrán galacsint görgető kislány kézmozdulataiból, vagy a prunus dulcis magvának alakjából, netán az arillus ízéből, a Şişhane I buszmegálló fölött repkedő fecskék csiviteléséből, vagy az ankarai leánykollégium korlátjának hajlásszögéből azt, hogy ez itt végérvényesen és mindenkorra TELJESEN MINDEGY. Amikor pedig artikulálatlan mormolásuk néma szünet helyett egybefüggő folytonos csönddé változott át, s – továbbra is kézenfogva – odafordultak egymáshoz. Ekkor Ümmühan arca Aydın arcába olvadt, Aydın arca pedig Ümmühan arcává változott. Mosolyogtak.